Írott és elektronikus média régen és ma

 Magyarország egyáltalán nem volt az a technikailag és infrastrukturálisan elmaradott ország,mint amilyennek sokan feltúntetik. Íme,egy példa:keretes hír a Vakok Világa c.folyóirat 1990.februári számának 23.oldalán: "Molnár Mária:Beszélő számítógép a szegedi hangoskönyvtárban Még a múlt év végén egy örömteli eseményre került sor könyvtárunkban:megérkezett Budapestről a BRAILAB PLUSZ számítógép.A gépet a Csongrád megyei Ifjúsági és Sportosztály pályázatán nyert pénzből és vállalati támogatásokból vásárolta az intézmény. A gép használatához és folyamatos működtetéséhez szükséges további eszközök beszerzését is pályázatokon elnyert összegekből szeretné a könyvtár finanszírozni. 1990 januárjától tanfolyamon sajátíthatják el a tudnivalókat.Reméljük,hogy mindnyájuknak jó szórakozást -talán egy-két társunknak kenyérkereső foglalkozást is-biztosít ez az egyelőre csak "csodabogárként"kezelt,mindent tudó masina." Szóval,1989-ben,Szegeden,már beszélő számítógép működött. Ez ér

 A Somogy című folyóirat 2009/1. száma közli Illyés Gyula:Tihanyi barátaimhoz című versét,mely szerintem világirodalmi rangú. Miért is? Egyrészt azért,mert úgy érzékelteti Tihany és a Balaton vidékének exkluzív hangulatát,hogy mellőzi a magyar költők által ezekhez társított toposzokat. Nincs nádas,visszhang,halász,magyar tenger,semmi ilyesmi. Ennek a költeménynek saját világa van,saját metaforákkal és szimbólumokkal. És Illyés Gyulától szokatlan vidámsággal,szarkasztikus iróniával. Már a "barát"illetve később előforduló "kortársaim"szavak jelentéstartalma is eltér a megszokottól,hiszen nem költőket,írókat,egyéb művészeket és értelmiségieket jelölnek,hanem az örök dal és a folyton zengő ének művészeit:énekesmadarakat. Akik pedig az örök fiatalságnak,folytonos megújulásnak szimbólumai. Az idősödő Illyés Gyula kiszabadult az irodalommal és politikával fojtogató Budapest szorításából,Tihanyba utazott, és újra fiatalnak,lendületesnek érzi  magát. Ehhez a lendülethez pedi

 Rohanó tudományos világunk elszáguld a tegnap eredményei mellett. Ritka dolog manapság, hogy bármely természettudományban egy 1984-es cikk még releváns legyen. Nos, Miklós András háromrészes cikksorozata erre a sorsra jutott. A torzonborz hangjegyek- fejezetek a pszichoakkusztikából című, nagyon komoly és valóban csak szakemberek számára érdekes sorozat második része ( Hi-Fi Magazin, 1984/2, 25-32.o.) például a torzításokról szól. Részletesen elemzi a harmonikus torzítást, az intermoduláris tozítást, illetve a különbségi torzítást. Igaz ugyan, hogy a cikk- nevezhetjük inkább tanulmánynak-  megjelenése óta a technikai eszközök jelentősen változtak, igaz, hogy a világ is sokat ávlzotott, de a hangtorzítások maradtak. Akit érdekel a téma, keresse meg a folyóiratot valamelyik adatbázisban, és tanulmányozza át alaposan a cikket! Megéri!  S hogy mennyire komoly szakmai tényező volt ez a magazin: 1984-ben 58 forint volt egy szám ára! Ez akkor egy magazinért hatalmas összeg volt. De az érdekl

 Vajon mi köze a kettőnek egymáshoz?A cementgyártás,annak alapján,amit tudok róla,nem tűnik éppen zöld iparágnak... Mint a Figyelő című üzleti hetilap 2021/33.számában közölt cikkből (59.oldal,Dózsa György: Cementgyárak aranykora) kiderül,nagyon is sok a kapcsolódási pont.Igen nagyértékű kapcsolódási pontok vannak a két ágazat között. Ha ugyanis egy kormány környezetvédelmi paradigmaváltásra készül-a cikk szerint éppen ez zajlik az USA-ban,Nagy-Britanniában és Kínában is),ahhoz infrastrukturális beruházások kellenek. Az infrastrukturális beruházások pedig építkezéseket foglalnak magukba. Az építkezéshez pedig mindig kell cement. Úgyhogy ma is tanultam újat:a környezetvédelem fellendíti a cementgyártást.  A cikk,és az egész hetilap pedig:kitűnő!

 Mai ismereteink szerint 1902-ben készült el az első európai sci-fi film. A címe:Utazás a Holdba. Francia rendező,Georges Méliès forgatta,s az egyik főszerepet is ő alakítja. A mindössze 14 perces némafilm csupa pörgés és cselekmény. Egy csapat extravagáns tudós felutazik a Holdra(ágyúval lövik ki őket,mint Jules Verne regényében),ott konfliktusba kerül a selenit néppel,de aztán megszöknek,és a sok kíváncsi érdekkődő az óceánba zuhan,ahol megcsodálja a káprázatos halakat,korallokat,angolnákat.  Az egész filmnek az a mondanivalója,hogy amíg közvetlen élőhelyünkkel,a Földdel,nem vagyunk tisztában,addig ne akarjunk már mindenáron a Holdra utazni.Az idegen világokban nem szívesen látnak bennünket,földlakókat...Ez a mondanivaló a mai napig aktuális. Méliès zseniális,a főszerepet alakító,Victor André pedig emlékezetes karakter. Jó film,érdemes megnézni a legnagyobb videomegosztó platformon.

 Ahogy tapossa a havat a messzi Északon,...az ég szürke...csak néhány órára süt ki a Nap... A sajtótól,médiától régebben azt várták el, hogy általa valami szépet,nemeset és maradandót éljen át a befogadó. Aztán ezek az elvárások hirtelen megváltoztak. De még napjainkban is alkotnak olya tehetségek a sajtóban,médiában akik alkotásaikkal képesek igazán gyönyörködtetni. A Reader's Digest 1997.januári számában olvashatjuk Pierre Berton:Azok a régi szép telek című írását. Annyira pontos,életszerű,hogy az Olvasó szinte a bőrén érzi a kanadai telet. Átéljük,milyen lehetett puszta kézzel hozzáérni a fémalkatrészhez a mínusz 40 fokos hidegben. Átérezzük az óvónő helyzetét,aki minden szünetben tizenkét gyerekre adta rá a két zoknit,a kesztyűket,kabátokat,sálakat,majd vette le róluk a szünet végeztével. Szinte együtt fáj a szívünk az Utolsó Hajó utasaival,akik október körül elhagyták Dawson Hillt,hogy melegebb vidéken húzzák ki a telet. S mit érezhettek vajon a parton állók? Ott vagyunk a kan

 A Nők Lapja 2020/53. számának 56-58.oldalán remek cikk olvasható a régi rádiókabarékról, Szegő András tollából. Fiatalabbak kéedvéért:anno a 20.század végén a Rádiókabaré volt a magyar humor csúcsa. Óriásokkal, akiknek viccein hetekig röhögtünk.  Jó olvasni Szegő András cikkét. Jó emlékezni Hofi Gézára, Antal Imrére, Alfonzóra, Kibédi Ervinre és a többi legendára. Nemcsak azért, mert visszamehetek boldogult ifjúkoromba, hanem azért is, mert ezeknek a humoristáknak, színészeknek a vicceit még mai napig is elhallgatom. Klasszikussá váltak. Van, aki még köztünk van ( Nagy Bandó András), de a többségük már csak az égből figyeli ezt a cseppet sem humoros világot.  Volt egyszer egy másik korszak, melynek emléke még mindig velünk él. Ne felejtsünk!  Azt a bizonyos kórházi sztorit Alfonzó kazettájával nem is ismertem... Itt a Nők Lapja weboldala.