Írott és elektronikus média régen és ma

 Olvasom az Irodalmi Szemle című folyóirat 1986/3. számában Barak László: a realizmus mítosza című versét,s közben azon gondolkodom, miért érezzük még mindig kissé misztikusnak, ha valami vagy valaki úgy jellemzi önmagát, hogy realista. Ez a valami vagy valaki lehet egy művészeti alkotás, de lehet egy hétköznapi ember is, aki kijelenti magáról, hogy ő bizony realista, s ettől- környezete szemében- egyből felmagasztosul. Alaposan megnézi őt az ellenkező nem, irigykedve gondolunk arra, mennyi pénze és hány ingatlanja lehet ennek a derék realista jóembernek. A " realista, reális" szavaknak mind a mai napig van valami titokzatos mellékíze:valami, ami követendő. Magánéletünkben a realistát úgy látjuk, hogy hogy ő a kicsit felettünk álló, a távolbéli ködvilág tudója, minden okok és következtetések ismerője, olykor kritikusa, de mindenekelőtt: gyakorlati felhasználója. A realistának vannak anyagi javai, van tiszta gondolkodása, s irigylik is ezekért, és ezt ő tudja, de nem érdekli.

 Mindig szerettem és érdeklődéssel olvastam az olyan írásokat,cikkeket,melyek a Kádár-korszak hétköznapjairól szólnak. Arról,hogyan élték meg az egyszerű emberek ezt a rendkívül ellentmondásos,változatos történelmi kort. Érdekel,milyen is volt a történelem a mindennapokban. A Napjaink című folyóirat 1982/4.számában olvashatjuk Kovács György Attila:Csak illendő harcmodorban című,szociográfiai ihletésű írását. A történet egy kis faluban játszódik,utalás történik rá,hogy valamelyik középhegységünkben található a szóban forgó község. Ebben a faluban volt sokáig tanácselnök G elvtárs.Csakhogy G.elvtársat leváltották,bizonyos szabálytalanságok miatt. Na,több sem kellett az igencsak felvágott nyelvű G.-nének:iszonyatos piacikofa-modorban elkezdte híresztelni a G-t leváltó elvtársak korrupciós ügyeit. Hogy ez meg az jogtalanul kapott házhelyet a faluban. Hogy ez és ez jogtalanul hordja a moslékot a saját disznainak Hogy ez meg az kizavarta az ügyfelet amikor ügyet intézni ment a tanácsirodára.

 A Digitális Fotó című folyóirat 2012.szeptemberi számában a világhírű fotós,Steve McCurry Mianmarban készült képeiből láthatunk válogatást. McCurry az ősit,az időtlent próbálta megragadni. Sikerrel. Még a témáikat tekintve dinamikus,pörgős képeken is ott érzi az ember az álló időt,vagy-Fernand Braudelnek,a neves történésznek szavait idézve-a hosszú időt. Amikor nem a mindennapok létküzdelmei számítanak,hanem az igazán hosszútávú folyamatok,az út a szellemiekbe,talán az örökkévalóság felé. Buddhista szerzetestanoncok futballoznak a kolostor udvarán:minden mozog,mégis,a mindennapos tettek mögött ott lebeg valami űr. Ezek a fiatal és elszánt kamaszok mintha máris spirituális emberek lennének. Egy másik képen ledöntött istenszobrokat látunk,kisgyerekek szaladgálnak közöttük. A ledöntött szobrok élnek,mert a szellemi tartalom ott van bennük. Ez nem a fogyasztói társadalom világa:a képen látható iskola olyan szegény,hogy a diákoknak még pad sem jut,a földön fekve olvasnak,írnak,alázattal ha