Írott és elektronikus média régen és ma

 Magyarországon még mindig divatban van az a kommunikációs stratégia, miszerint amiről nem beszélünk, az nincs. Éppen ezért sokan, sokszor gondoljuk úgy, hogy ha nem beszélünk úgynevezett " kényes betegségekről", akkor azzal megoldottunk mindent. A hallgatás fala mögé rejtjük a problémákat. Struccpolitika ez a javából.  Rékasy Ildikó: Miheztartás végett című verse ( Ezredvég folyóirat, 2012.május-július, 15.o.) pontosan ezt a társadalmilag elfogadottá vált magatartásformát gúnyolja. Konkrétan három betegséggel kapcsolatban "szólal fel":az AIDS, a depresszió, és a rák.Valahogy ezekről szeretünk hallgatni. Sok esetben azt hisszük, aki e rendkívül komoly betegségekről csak beszélni mer, az provokatív céllal teszi.  Persze, nem kell folyton ezeket emlegetni, csakhát a struccpolitika sem megoldás.  Merjünk egy kissé nyitottabbak lenni, őszintén/ őszintébben beszélni a problémákról. Erre bátorít ez a kitűnő vers. Olyan, mintha személyesen hozzád szólna.  És éppen ezzel, a

 A Debreceni Szemle című tudományos-kulturális folyóirat 1998/1.számának 82-94.oldalán olvashatjuk Bényei József:Az alkotó értelmiség szervezeti kezdeményezései Debrecenben 1957-1978 között című tanulmányát. Nagyon komoly,őszinte,a vizsgált témát több szempontból is körbejáró írás ez,méltó az alaposabb olvasásra. Megtudhatjuk,milyen élénk szellemi-egyesületi élet volt Debrecenben a Horthy-korszakban (hozzátehetnénk:és elképesztően fejlett sajtó!),megismerhetjük az Ady Társaságot,együtt érezhetünk a művészklubjának érdektelenségét elszenvedő,majd Szegedre költöző Mocsár Gáborral. Elgondolkodhatunk azon,hogy 1956 után mennyire félhetett a hatalom az értelmiségtől,ha még egy napilapot sem engedett...Megtudhatjuk,miért indult kétszer is útjára (1972,1979) a Debreceni Kör. Nagyon önkritikusan jár el Bényei József,amikor nem kizárólag a kommunista apparátus nyomását,hanem a debreceni értelmiség részéről jelentkező bizalomhiányt is felsorolja a megszűnés okai között. Sőt,saját,nem mindig előr