Írott és elektronikus média régen és ma

 Azt szokták mondani,az ember vagy humán vagy reál érdeklődésű. Hogy ez igaz avagy sem,nem tudom. Mindenesetre jómagam kevés olyan embert ismerek,konkrétan egyet sem,akiket egyforma intenzitással érdekel például az irodalom és a fizika,a történelem és a matematika.A 21.század szigorúan specializált szemlélete igencsak nem kedvez a polihisztoroknak. Azonkívül a magyar történeti tudat mindig is egyenetlen volt, ha szabad ezt a szót használni. a legtöbb, történelem iránt érdeklődő embert inkább csak a 20.század történelme érdekli, a régebbi korok pedig mintha nem is léteztek volna.Ebben az egyoldalúsításban sajnos a sajtó és média is közrejátszik, mert rendkívül ritkán adnak hírt nem 20.századi történelmi eseményekről, évfordulókról. Pedig már az ókortól kezdve kialakultak olyan struktúrák, melyek mind a mai napig meghatározzák nemcsak politikai rendszerünket, hanem mindennapi életünket is. Jobban oda kellene figyelnünk a régebbi korokra, hiszen kitűnő emberek és dolgok és eszmék születte

 Bevallom,nem vagyok a klasszikus zene nagy értője és elemzője. Niccolo Paganini azért engem is ámulatba ejt:az élete,a munkássága,az egész milliő,ami őt körbevette. A közelmúltban volt szerencsém olvasni Kas László:Niccolo Paganini emlékére című cikkét(Vakok Világa 1990.május,25-26.oldal).  Szerző ebben a rövid,mindössze kétoldalas nekrológban méltatja a nagy hegedűművész munkásságát,elmondja,mennyire csodálták őt a kortársak,pl.Schubert,Liszt. Szól a nagy itáliai hegedűművész által bevezetett zenei-játéktechnikai újdonságokról,pl.a scordaturáról,ami kissé egyszerűsített fordítással a húrok áthangolását jelenti. Aztán következik egy felsorolás a méltó utódokról,Hubermannról,Ricciről,Szigeti Józsefről,Ojsztrahról. Nagyon igényes,ugyanakkor nagyon szívből fakadó írás. Érezhetjük,hogy a cikk írója nemcsak jól ismeri,de szívből szereti is tárgyát.

 A Vakok Világa című folyóirat 1988/3. számának 21.oldalán olvashatjuk Micuo Iwajama cikkét ( A vakok Japánban), amely- nem nehéz kitalálni, a japán vakok és látássérültek 1980-as évekbeli helyzetét írja le.  A magyarhoz képest irigylésreméltó helyzetben voltak a Felkelő Nap Országának vak emberei. Mind a 48 prefektúrában ( ezt magyarul kormányzóságnak, tartománynak fordíthatjuk) működött és jelenleg is működik legalább egy komplex iskola a vakok és gyengénlátók számára. Itt bölcsődétől a középiskolai érettségiig speciális képzésben részesültek a hallgatók. Ugyanazt tanulták, mint látó társaik: japán irodalmat, történelmet, matematikát, illetve különleges távol-keleti orvoslási eljárásokat, például akupunktúrát, masszást, amely aztán nagyon sok felnőttnek a megélhetését is szolgálta. A cikkben nem szerepel, de egészen más volt már akkor is a látó társadalom hozzáállása sérült társaikhoz, nem sajnálták, hanem egész embernek tekintették őket.  Azt gondolom, azóta- a technológiai fejlődés

Szépirodalom és pszichológia egyben. A Vakok Világa c.folyóirat 1990.februári számában olvashatjuk Dénes Géza:Nyomtalan nyomok c.remek novelláját.Mindössze két oldal, nagyon sűrített, ugyanakkor kitűnő írói technikáról tanúskodó alkotás.  A mű főhőse Magdi,kétgyermekes anyuka,a világ szemében boldog feleség. Csakhogy Magdi tudja,hogy Feri,a férj,viszonyt folytat a titkárnőjével. Nem tudja,mit tegyen. Attól fél,hogyha Ferivel nyíltan összeakaszkodik,odalesz a családi béke. Egy este Feri megint bejelenti- az ilyenkor szokásos arrogáns modorában-,hogy vissza kell mennie a munkahelyére. Magdi tudja,mi van a háttérben,de nem szól semmit. Pár nap eltelik,Feri sehol. A gyermekek már nagyon hiányolják az apjukat. Magdi belelapoz az aznapi újságba és rettenetes hírt olvas...Még jobban meglepi azonban saját reakciója. A novellában van valami furcsán,eredetin krimiszerű,ugyanakkor nem a cselekmény,pláne nem az erőszak a fontos,hanem az emberi lélek. A mű a házastársi szeretet és hűség megható tö

 Olvasom a Vakok Világa c.folyóirat 1989/7.számában a kitűnő brit nyelvész,John Wells:Nyelv és egyenlőség a nemzetek közötti kommunikációban című írását,amely a 74.általános eszperantó kongresszusról szól. Itt szóba került a nyelvi egyenlőtlenség kérdése is(Wells példái:ha egy szenegáli beszélget egy franciácal,a társalgás nyelve a francia. Ha egy orosz tárgyal egy észttel,a társalgás nyelve az orosz). A nyelvi egyenlőtlenség kétségkívül fennáll,mindig is fennállt,s mindig az adott kor nagyhatalmának nyelve javára. A 18.században az ún.művelt rétegek franciául társalogtak egymással,még akkor is,ha értették egymás anyanyelvét. Sikkes volt a francia. Napjainkban a koiné szerepét az angol vette át, s nyugodtan megvallhatjuk,hogy egy brit vagy egy amerikai emiatt élvez némelyes előnyöket.  A Wells által emlegetett egyenlőtlenség tényleg létezik. De mi a megoldás?Az eszperantó? Igen,lehetett volna,de mégsem lett. Pontosan azon okból,hogy senkknek sem anyanyelve. Nem érezték az emberek a kul

 1988-ban egy csökkentlátókból álló kis csoport Romániába látogatott. A kirándulásról Kis-Varga József számolt be a Vakok Világa c folyóirat 1989/1.számában(Körutazás Szatmárban és Észak-Erdélyben,16-19.o.). Minden településről,ahol megfordultak,részletes helytörténeti ismertetőt közöl a Szerző. Ez számomra,aki pedig történelem szakot végzett,bőven tartalmaz újdonságokat. Nem tudtam például,hogy Nagybányát a középkorban Asszonypatakának nevezték,de az is újdonság számomra,hogy Misztótfalusi Kis Miklós itt tanult. Szintén az újdonság erejével hatott az a tény,hogy a közép-és koraújkor folyamán a Szatmárnémeti várához tartozó raktárakban tárolták azt az irtózatos mennyiségű sót,amit aztán leúsztattak a Maros folyón.  Ami egyedülálló kordokumentummá teszi ezt a cikket,az egy baleset leírása. A magyarországi csapat busza ugyanis belement egy kivilágítatlan lovasszekérbe,amelynek kocsisa tökrészegen aludt. Kis-Varga József leírja,min kellett keresztülmenniük,miután a baleset megtörtént. Vég

 A Vakok Világa c.folyóirat 1988/11.számában olvashatjuk Varro Irena cikkét,Egy művészpálya kezdetén címmel. A riport Janusz Kowalski lengyel operaénekes pályakezdését mutatja be. Janusz Kowalski vak. A kommunista Lengyelországban ezért sok felelős ember,vagy ahogy mi mondanánk,"illetékes elvtárs"úgy gondolta,nem alkalmas színpadra. Ez a tipikus kommunista gondolkodás:aki más mint a többi,az gyanús. Kowalski-hiába volt meg minden végzettsége,tudása-kefekötőként dolgozott egy gyárban. Elég nehéz pályakezdés..Pedig gyönyörű tenorhangja volt. Amikor aztán megnyert egy lengyelországi versenyt-ma tehetségkutatónak mondanánk-,akkor gondolkoztak el egyesek,hogy talán mégis érdemes lenne megpróbálni..de még akkor is akadtak,akik azon aggályoskodtak,fel tud-e menni a színpadra... Tipikus huszadik századi történet. Kowalskit nagyon intoleráns légkör vette körül. De ő kitört,túllépett ezen. Mert az igazi művészet legyőzi a kicsinyességet. Varro Irena riportja kitűnő. De több ilyen siker

 Magyarország egyáltalán nem volt az a technikailag és infrastrukturálisan elmaradott ország,mint amilyennek sokan feltúntetik. Íme,egy példa:keretes hír a Vakok Világa c.folyóirat 1990.februári számának 23.oldalán: "Molnár Mária:Beszélő számítógép a szegedi hangoskönyvtárban Még a múlt év végén egy örömteli eseményre került sor könyvtárunkban:megérkezett Budapestről a BRAILAB PLUSZ számítógép.A gépet a Csongrád megyei Ifjúsági és Sportosztály pályázatán nyert pénzből és vállalati támogatásokból vásárolta az intézmény. A gép használatához és folyamatos működtetéséhez szükséges további eszközök beszerzését is pályázatokon elnyert összegekből szeretné a könyvtár finanszírozni. 1990 januárjától tanfolyamon sajátíthatják el a tudnivalókat.Reméljük,hogy mindnyájuknak jó szórakozást -talán egy-két társunknak kenyérkereső foglalkozást is-biztosít ez az egyelőre csak "csodabogárként"kezelt,mindent tudó masina." Szóval,1989-ben,Szegeden,már beszélő számítógép működött. Ez ér

 El Mirador a maja civilizáció egyik központja volt. Igen szokatlan sajtóorgánumban, a Vakok Világa című folyóirat 1989/10.számában olvashatunk róla cikket, melyet Ray T. Matheny könyve alapján Szabó Lászlóné írt és fordított. Méghozzá remekül. Szinte érezzük a nyári negyvenfokos trópusi meleget, a kutatókat folyton zaklató moszkitókat. Látjuk magunk előtt a hatalmas, vörösre festett mészkövekből épült szent építményeket. Teraszok, szobrok, hatalmas közterek között járunk, megcsodáljuk a 18 méter magas piramist ( köztudott, hogy piramisokat nemcsak az ókori egyiptomi civilizáció hozott létre). Megtudjuk a cikkből, hogy a kutatók sokat vitatkoztak azon, hogy El Mirador vajon a klasszikus maja korban ( Kr.u.250-900), vagy a preklasszikus maja korban épült. Nagy valószínűséggel mindkettőben, mégis, inkább a klasszikus maja korban beszélhetünk a város virágkoráról. Ennek ellenére több száz preklasszikus cseréptöredéket is találtak. Matheny könyve említést tesz még a régészet hiénáiról, a f

 Amikor az ember történelmi munkákat, vagy publicisztikákat olvas a Kádár-rendszerről, avagy épp a rendszerváltásról, szomorúan tapasztalja, hogy a történészek szerint Magyarország az 1980-as években egy technológiailag fejletlen, elmaradott ország volt. Az akkori magyar emberek pedig- vélekednek a történészek- folyton csak az elavult termékeket előállító gyárba jártak dolgozni, nem is sejtették, milyen nagy jövő előtt áll a számítógép, a kommunikáció, meg minden. Való igaz, Magyarország valóban nem tartozott a technológia-kommunikációs nagyhatalmak közé- gondoljunk bele, átlagembernek éveket kellett várni egy vezetékes telefonra. Ám minden szabály alól vannak kivételek. Magyarországon is éltek olyan emberek, akik látták, hogy az informatikáé, a számítógépes kommunikációé a jövő. 1989-1990-ben több magyar sajtó- és médiatermék( jómagam a Vakok Világa c. folyóirat 1990.novemberi számában, a 12-13.oldalon találtam cikket) is beszámolt arról, hogy hazánkban, a Budapesti Műszaki Egyetem Hí

 Magyarországnak sok szép hegysége van. Szeretem a Bükköt, a Zempléni-hegységet, a Pilist- mindenek-mindnek megvan a maga sajátos hangulata. Mégis: legromantikusabb hegységünknek a Bakonyt tartom. Valami furcsa, misztikus hangulat, lelkünket izgalomban tartó borongós sötétség uralkodik itt, no meg emléke az ide menekülő betyároknak, a harcos történelemnek, no és az itt született, hatalmas életművet megalkotó íróknak. Aki a Bakonyban jár, igazából kul-túrát tesz: hagyja, hogy megérintse őt a magyar múlt máig fújó szele.  A már említett író-egyéniségek kapcsán figyeltem fel Lak István: Barangolás a Bakonyban című cikkére. Ez voltaképpen beszámoló egy túráról, melyet 1988-ban a Vakok és Gyengénlátók Wesselényi Sportkörének Turista Szakosztálya szervezett. A cikk pedig a Vakok Világa című lap 1988/8-9.számában jelent meg.  Útibeszámolót írni tudni kell. Szépen, lassan, mint ahogy a zsákmányára leső macska oson, kell rávezetni a Tisztelt Olvasót magára a lényegre, a turisztikai célpontra, a