Írott és elektronikus média régen és ma

 A Nők Lapja Psziché 2011.április-májusi számának 66-67. oldalán olvashatjuk Dr.Koltai Mária írását Engedd el a veszteségeid! címmel. A Szerző a veszteség feldolgozásának folyamatszerűségét hangsúlyozza, s e folyamatnak alábbi állomásait különíti el: - emlékezés - szembenézés - megértés - kiengesztelődés - megbékélés - megbocsátás A cikk ezek után az alábbi veszteség-típusokat részletezi: - szégyent gerjesztő esemény a családban -hirtelen halál - baleset -munkahely elvesztése - igen, ez is a gyászhoz meglepően hasonló érzéseket hív elő az emberből - betegség - válás Ismeretet néhány olyan terápiás módszert, melyeket a pszichológusok a veszteség feldolgozásának megkönnyítésére javasolnak. Ilyen pl. a búcsúlevélírás ( a gyászoló leírja, amit a rokon elvesztése kapcsán érez, esetleg, ha van valami miatt, lelkiismeret-furdalása, azt is kiírja magából). Hasznos módszer lehet pl. a székekkel kirakott veszteségsor ( pszichodráma-elemekkel színesített terápia esetén). Nekem legjobban az első

 Van a zsenialitásnak az a szintje és formája, mely soha, sehol és semmikor nem vitatható el. Vannak alkotók,az emberiség történetét meghatározó művészek, akik esetében soha nem lesz kérdés, hogy értéket képviselnek-e, avagy sem. Leonardo, Michelangelo, van Gogh, Picasso- ők belevésődtek az emberiség kollektív tudatába, hatásuk alól senki nem tud szabadulni, aki bármilyen kulturális "tevékenységbe" kezd.  Vincent van Gogh 170 éve született, ehhez képest igen keveset emlékeztünk rá, elvégre vannak itt mindenféle világpolitikai konfliktusok, és ugyebár, ahol a fegyverek csörögnek, ott hallgatnak a múzsák. De azért, gondolom, mégsem csörögnek még annyira, hogy egy icipici kis hangerejük ne maradt volna. Melyik a kedvenc van Gogh-festményem? Hát, a Napraforgókat szerintem mindenki szereti, a levágott fülű önarcképet mindenki ismeri,nekem azonban egy kevéssé ismert kedvencem:a Varjak a búzamezőn. Hihetetlenül dinamikus, a világ dichotomitását érzékeltető kép, kavarog minden, minte

 Akit érdekel az egyéni és történelmi emlékezet kérdése,feltétlenül olvassa el Miklya Luzsányi Mónika:Hencida című novelláját!A Jelenkor című,kiváló folyóiratban jelent meg(2006.április,401-405.oldal). Egy "sürített" családtörténetet olvashatunk ebben a műben. Történetet,mely apró mozaikdarabkákból áll össze. Az elbeszélőnek nincs is szándékában hagyományos,19.századi értelemben vett lineáris történetet összeállítani. Pontosan azáltal lesz a történet évtizedeket átívelő kerek egész,hogy nem ismerjük minden mozzanatát. Az elhallgatás,a csend is a történések része. Amire nem vagy nem jól emlékezünk,az is fontos,mert identitásképző erő lehet. És a kert,mint motívum-mennyire más,mennyire eltér a nagy kkasszikusok kert-ábrázolásaitól,ha jön egy idegen ember,és átveszi a kertben a hatalmat. Irányít a saját otthonodban. Nem feltétlenül rossz szándékú,de mindent elront. Nem szeretnék részletesen szólni a novella harmadik,mindent meghatározó eseménysorozatáról,szeretném,ha Ön,Kedves L

 Schein Gábor költő nem boldog,legalábbis vannak olyan versei,melyek távolról sem valami örömes-önfeledt állapotról tesznek tanúbizonyságot. A Debreceni Disputa c.folyóirat 2004.májusi számában megjelent (mint fás zöldségben) című verse az ember kicsinységéről,az emlékezés undoráról,a szellemi ember hiábavaló küzdelméről szól. A szonettformában fogalmazott gondolatok megjelenítik a társadalmi-egyéni elidegenedés 21.századi attribútumait. Miközben olvassuk a verset,gondolkodunk:tényleg ennyire rossz a világ?Válasz nincs.

 Ungvári Tamás (1930-2019) tudós,író,sokan tartották az utolsó magyar polihisztornak. A Nők Lapja 2019/48.számában Vadas Zsuzsa cikke emlékezik meg az íróról,a műfordítóról,a nők kedvencéről (12 évig Psota Irén volt a felesége). Vadas Zsuzsa cikkéből az rajzolódik ki,hogy még a legszürkébb,leginkább nivelláló diktatúrákban is élhetnek olyan emberek,akik személyiségükkel,lényükből áradó nyitottsággal meghaladják a szürke hétköznapokat. Ungvári Tamás ilyen ember volt. De ez a furcsa világfiság egyéniségének csak egyik oldala. Rettenetes tragédiákat hurcolt magával,családját megölték a holocaust során. Egész életében ezt dolgozta fel,úgy,hogy-saját szavaival-folyton előremenekült. És akkor még nem szóltam arról,hogy micsoda szakmai tudása volt. A modern angolszász irodalmakat nála jobban senki nem ismerte Magyarországon. De otthon volt a huszadik századi magyar történelemben,kultúrtörténetben is.  Vadas Zsuzsa cikke méltó megemlékezés Ungvári Tamásra. 

 A 168 Óra című hetilap I. évfolyamának I. száma 1989.október 24-én jelent meg. A magyarországi média akkor kezdett el foglalkozni 1956-tal. A hetilapban ( és az ahhoz kapcsolódó rádióműsorban) Rádai Eszter kérdezte Konrád Györgyöt, a neves magyar írót, A látogató című, korszakteremtő könyv alkotóját,  az 1956-os forradalomról ( illetve akkor, Pozsgai Imre nyomán, népfelkelésről). Arról, hogyan emlékeztek rá, akkor, amikor nem lehetett emlékezni. Erről szól ez a rövid interjú. Nagyon tetszik Konrád György válasza. Nem nagyítja fel saját szerepét, nem csinál hőst magából. Elmondja, hogy inkább a " magánélet szférájában" zajlott az emlékezés. Ő például, egyedül, magamagában, többször is végigjárta a fontosabb helyszíneket. Ahogy ma, a 21.században, mondanánk: emlékező túrát tett.  Jelképes számomra ez a válasz. Egyszerű, szerény. Meggyőződésem, hogy a pesti emberek többsége, ha emlékezett egyáltalán 1956-ra, pontosan így tett. Csak később, amikor már divat lett dicsekedni minde

 Az Alföld irodalmi,művészeti és kritikai folyóirat 2019/3.számában jelent meg Egressy Zoltán:Summa summarum című novellája(24-28.o.). A Szerző egészen különös témát választott:az emlékezést. Két fiatal vagy éppen középkorú férfi,nem tudjuk nevüket,korábbi osztály-vagy évfolyamtársak lehetnek,beszélgetnek.Visszagondolnak a nem olyan távoli múltra,felidézik az ifjúkori bulikat,a margarinlopást, meg amikor nőt cseréltek egymással,cserébe valami tengeriherkentyű elkészítéséért,meg amikor valami tanárnő osont utánuk az éjszakában-szokásos buli-emlékek. De-és ez a lényeg-minden olyan bizonytalan,mindketten másképp emlékeznek a részletekre,más a narratívájuk.  Két ember nem tud ugyanúgy visszaemlékezni valamire,ez dermesztően csodálatos, ugyanakkor nagyon szomorú. Nem tudjuk ugyanúgy látni a dolgokat,ami persze jogos,hiszen már a Teremtés előtt is különböztünk. Egressy Zoltán novellájából azt tanultam,hogy az emberek elvesztik a közös nevezőt,mert nem ugyanaz a múltról alkotott képük. Nagyon