Írott és elektronikus média régen és ma

 Az 1980-as évekre sokféleképpen emlékezhetünk.Lehet nosztalgikusan, lágy szívvel siratva az elmúló fiatalságot. Lehet, amolyan " kulturális módon", felemlegetve az akkori világhírű filmeket, zenészeket, együtteseket, hogy hej, bezzeg annak idején...Lehet történelmileg ( ez volt a hidegháború lezárulásának időszaka), és sok-sok egyéni módon, hiszen mindenki másképp él meg egy adott korszakot.  Nick Love amerikai rendező elképesztően eredeti, humoros filmet - pontosabban: tévésérozatot- forgatott a '80-as évekről. A Malice nevű város című tévésorozat, sajnos, krtikailag kissé elsikkadt a nagyobb költségvetésű, jobban sztárolt filmek között, pedig nem akármilyen élményt nyújt. Ironikusan idézi fel a nyolcvanas éveket, magát a retrót, mint jelenséget, facsarja ki, és tart elénk, " retrózók" elé görbe tükröt. Folyton azt kérdezgeti tőlünk, nézőktől: gyerekek, ebben az egészben Ti mit élveztetek? Ugyanakkor ez a kérdésfeltevés inkább csodálkozó, szeretetteljes, nem p

 A Magyar Demokrata című hetilap 2021.március 17-i számának 60-63.oldalán olvashatjuk Farkas Anita: Rímben nem ismert tréfát című cikke,amely Romhányi Józsefre emlékezik.Méghozzá nagyon szépen. Romhányi,a Rímhányó magyaritotta meg nekünk az amerikai rajzfilmsorozatok legjobbjait:a Frédi és Bénit,a Maci Lacit. Ő írta a Mekk Elek és a Doktor Bubó szövegét. Jómagam mégis a Mézga család című rajzfilmsorozat szövegét érzem Romhányi főművének. Hihetetlen találó szatíra az 1970-es évek magyar társadalmáról.  Farkas Anita megemlíti cikkben,hogy Romhányit mellőzte a hivatalos kultúrpolitika,s akkoriban-a huszadik század második felében-a populáris kultúrát mostohagyerekként kezelték. Ez igaz,és nem szép. De azért gondoljunk abba bele,hogy akkoriban olyan egyéniségek alkottak a magyar irodalomban,mint Weöres Sándor,Nagy László,Szécsi Margit,Illyés Gyula,Juhász Ferenc és még sokan mások. Talán nem is volt rossz ötlet őket előtérbe helyezni Romhányival szemben. Aki a maga műfajában zseni volt,hihe

 A Rakéta Regényújság (amely,nevével némileg ellentétben,főként novellákat,elbeszéléseket közölt) 1988/5. számában olvashatjuk Örkény István:A Vörös Malom című írását. Tulajdonképpen két részből áll az elbeszélés. Az elsőben elolvashatjuk,miért is haragudott meg József Attila Örkény Istvánra-annyit elárulok,a Hatvany-féle mecenatúrával függ össze a dolog,meg azzal,hogy Örkény szerint József Attilának nem volt humora. A második rész már sokkalta szívszorítóbb:a második világháborúban vagyunk,egy hadifogolytáborban,ahol flekktífusz üt ki. Örkény is elkapja,hetekig eszméletlen. Megismerkedik egy Kis-Kovács nevű bajtárssal,akit aztán tanítani kezd:versekre,biológiára,meg mindenre,nagyon szívszorító.  A Rakéta Regényújság pedig nagyon hiányzik a magyar sajtópiacról. Afféle irodalmi vegyesfelvágott,mindenféle színekkel. Ha valamelyik kiadó,megfelelő áron,látna fantáziát ilyesmiben,nem volna rossz ötlet feleleveníteni. 

 Amikor 2003-ban először láttam a Libiomfi című magyar filmet(rendező Végh Zsolt és Kálmánchelyi Zoltán,főszereplő Mucsi Zoltán),egy nagy baráti társasággal voltam. Jókat röhögtünk a poénokon,de megértettük a lényeget is.A színjátszás a legszentebb művészet és kész,add magad,ha tudod,amúgy meg éljen Sztanyiszlavszkij! Amúgy a film egy újtaértelmezett Micimackó-történet. Közel húsz év után újranézve a filmet,amolyan édes-bús nosztalgiám támadt. Eszembe jutott,milyen jó volt közel harmincévesnek lenni,lendület,dinamizmus,de már felnőttként,magamat érettnek gondolva. A poénok ma is bejönnek,nem tűnt el a humorom,most felfigyeltem rá,milyen jó ennek a filmnek a színvilága,az egész olyan édes-bús volt. Mint Sztanyiszlavszkij. Vagy nem? Nem értek hozzá.

 Ha azt a szót halljuk:transzcendens(vagy pl.szakrális,szent),hát nem éppen a humor jut róla eszünkbe. De vannak olyanok,akiknek igen!A Magyar Teátrum (ma ez tekinthető a magyarországi színházi élet hivatalos sajtóorgánumának) 2020/9. számának címoldalán olvashatunk egy rövid beszámolót Isten,humor és színészlelkek címmel,Orbók Áron és Vass Csaba bibliai történeteket felvonultató produkciójáról. Humor,stand up,de ízlésesen,mértékkel. Annyi rövid gondolatot fűznék hozzá:Kár,hogy nem láttam,szívesen megnéztem volna. Hogy létezik-e transzcendens humor? Szerintem igen, ebben az értelmezésben: az égieknek mindig is volt humora, jókedve, bármelyik vallás szent iratait tanulmányozzuk, mindegyikben találunk nevetést, vidámságot,tréfát. Ezt a hívők közül is egyre többen felismerik. Az a fajta sötét, búbánatos vallásosság már a múlté. 

 Kihalt a magyarországi sajtóból,médiából az igazi humor. Az a szatirikus látásmód,amely"érdek nélkül"cikiz,nem pedig politikai megrendelésre dolgozik. A Népszava 2020.augusztus 21-i számában,a 9.oldalon találtam egy kivételt. Nagyszerű, ízes,európai humort. Kácsor Zsolt:Előre ország népe című publicisztikáját. Megtudhatjuk,hogyan reagáltak az EU vezető politikusai arra,hogy reagálniuk kellene a fehérorosz forradalomra. A kulisszák mögé pillantva kapunk lesújtó képet arról,miért is emelték meg 5 százalékkal a hercegi pár  albérleti díját. A cikkíró a társadalomlélektani tényezőkre is figyelmet fordít:megérteti a magyar Olvasóval,miért is hiszi egy brit,hogy nagy időket élünk. Feltűnik a sorok között Macron francia elnök és Merkel,akkori német kancellár történelembe rögzült alakja. Kácsor Zsolt humora,publicisztikai stílusa a legnagyobbakat idézi. Közéleti,szórakoztató. Bárcsak sokan járnának az ő útján!

 Elolvastam a Világ Magyarsága című hetilap 2020/18.számában Horváth András:Vérmese cìmű cikkét. Az alábbi gondolatok kavarogtak a fejemben a cikk olvasása után: A magyar sajtó és média történetében mindig is jelentős vonulatot képviselt a humor,a szatíra. Ez jól is van így,az Olvasók,a Nézők vágynak a nevetésre,túl szorosak és feszültek a hétköznapjaink. Ráadásul a poénok bevetése segít az újságírónak is kordában tartani érzéseit. Szeretném elmondani,hogy a cikk tartalmát illetően nagyjából egyetértek Horváth Andrással. Azt gondolom ugyanis,hogy az emberi jogokat nem arra találták ki,hogy különböző excentrikus emberek az élet minden konfliktushelyzetében ezekre hivatkozzanak. Azt meg különösen nem szeretem,ha valaki átlépi a józan ész határait, provokatív célzattal médiacirkuszt csap piszlicsáré dolgok körül,jogsértésnek feltüntetve természetes dolgokat,megszokott,jól működő,s az emberi jogokat maximálisan tisztelő embereket besározva. Ebben maximális mértékben igaza van Horváth Andrá

 A magyar ember szeret tapsolni. Ilyenkor kikapcsolja az agyát. Vagy épp ellenkezőleg:ilyenkor,taps közben kapcsolja csak igazán be. Para-Kovács Imrének jelent meg egy keserű-humoros írása a Hócipő 2017/24.számában,Szűnni nem akaró címmel. A publicisztika a politikai tapsról szól,a jelenségről,hogy állunk és két kezünk összeverésével éltetjük vezetőinket,akik jelenleg többnyire a nagyobbik kormánypártból kerülnek ki. De miért is tapsolunk?-ezt a kérdést már nem teszi fel Para-Kovács Imre,nyilván nem akart egy oldalas írásban alászállni a politikai pszichológia mélységeibe. Miért is tapsolunk,ez itt a fennmaradó kérdés. Azért tapsolunk,mert a szomszéd is tapsol. Nem akarunk lemaradni mögötte. Nehogy már őt észrevegyék,engem meg nem...Nehogy már ő megkapja a jó zsíros pozíciót,mi meg kimaradjunk. Irigységből tapsolunk. Az a tragédia,hogy ez a kedves vezetőt mit sem érdekli. Neki te meg én nen létezünk,csak a tömeg,csak a fiúk. És milyen szép az,ha igyekeznek. Ha megdolgoznak azért a dics

 A Nők Lapja 2020/53. számának 56-58.oldalán remek cikk olvasható a régi rádiókabarékról, Szegő András tollából. Fiatalabbak kéedvéért:anno a 20.század végén a Rádiókabaré volt a magyar humor csúcsa. Óriásokkal, akiknek viccein hetekig röhögtünk.  Jó olvasni Szegő András cikkét. Jó emlékezni Hofi Gézára, Antal Imrére, Alfonzóra, Kibédi Ervinre és a többi legendára. Nemcsak azért, mert visszamehetek boldogult ifjúkoromba, hanem azért is, mert ezeknek a humoristáknak, színészeknek a vicceit még mai napig is elhallgatom. Klasszikussá váltak. Van, aki még köztünk van ( Nagy Bandó András), de a többségük már csak az égből figyeli ezt a cseppet sem humoros világot.  Volt egyszer egy másik korszak, melynek emléke még mindig velünk él. Ne felejtsünk!  Azt a bizonyos kórházi sztorit Alfonzó kazettájával nem is ismertem... Itt a Nők Lapja weboldala.

 Jómagam nem tartoztam/tartozok Tandori Dezső(1938-2019) feltétlen rajongói közé- szerintem túl sokat írt- ugyanakkor volt valami az egyéniségében, pontosabban: írásainak egyéniségében, ami elbűvölte az Olvasót. Ennek a derék költőnek írónak és médiaszemélyiségnek volt humora, volt, méghozzá olyan igazi.Volt a humorának bukéja. Erről tanúskodik Emberünk című verse is, mely az Alföld folyóirat 2010/2. számában, annak is 33-34. oldalán jelent meg. Mellesleg, nem értem, miért kell a címlapon tipográfiailag kisbetűvel írni, hogy alföld, de sebaj, ettől a folyóirat még nagyszerű. Is tud lenni.  Semmi jele annak, hogy ez itt egy ars poetica lenne. Úgy indul a mű, hogy egy pí tetején ott egy o betű, majd,hogy mindenki értse, Tandori odaírja, hogy ez egy ember. Emberünk.  Aztán elénk tárul mű számomra  legkedvesebb része. Tandori költői köszönetnyilvánítással kezdi az ars poeticáját. Megköszöni minden folyóiratnak, hogy lehozták a verseit. Azért valljuk be: a magyar költészetben nem így szokta

 A Reader's Digest magazin 2008.áprilisi számában olvashatunk egy cikket arról,melyik a leghumorosabb magyar város. Nem szeretném Dián Tamás kitűnő írását (Ahol a magyar humor virul.Reader's Digest,34-41.o.) kielemezni,inkább csak a 41.oldalon található,a végeredményt összefoglaló táblázat adatait írnám ide: 1.Szeged 60 pont 2. Győr  58 pont 3. Budapest 57 pont 4.Miskolc 45 pont 5. Debrecen 38 pont 6. Pécs 34 pont A válaszadók többsége 30 alatti vagy 60 feletti volt. Mint a cikk is megállapítja,a középgeneráció humorát "mintha kilúgozták volna". Számomra Pécs utolsó helye meglepetés. 

A Holmi folyóirat -de kár, hogy azóta megszűnt- 1990.szeptemberi számában közli Hubay Miklós naplójának részletét. Nem igazi Napló ez, inkább afféle merengések irodalomról, történelemről, kultúráról. Az egyik ilyen kis pársoros Ady humoráról szól. Hubay ironizál azon, hogy az akkoriban- rendszerváltás időszakában vagyunk- újraszülető Ady Társaság egyik vezetője hiányolja Ady költészetéből a humort, mire egy másik tag megvédte Adyt, hogy a publicisztikájában viszont... Hubaynak igaza van. Miért kell belevinni a 20-21.század értékrendjét egy 19-20.századi költő műveibe? Százhúsz éve nem várta el a közönség a költőtől, hogy olyan verseket írjon, melyeken röhögni lehet ( Tóth Árpád próbálkozott ilyesmivel, bele is bukott). Ady komoly, nagysúlyú költő, nem pedig élményvadász olvasók pitiáner szükségleteit kielégíteni akaró firkász. Ady mondanivalója akkor is súlyos, dübörgő, ha éppen szarkasztikus. Ady nem humor. Ő más. Nagyobb. 

A magyar néző a TV4 csatonán láthatja a Brokenwood titkai című új-zélandi krimisorozatot, mely igazi unikum a manapság tapasztalható sorozat-dömpingben. A Tontina c. epizód egy különös végrendelet körül forog: apuka ún. tontinarendszerben hagyta gyermekeire valamint volt és jelenlegi házastársaira a birtokot. Lényege: közösen örökölnek, de ha egyikük meghal, birtokrészét felosztják egymás között. A szó olasz eredetű, állítólag a biztosítás őshazájából származik. Egyébként a konkrét epizódban a nyomozók a negyedik gyanús haláleset után fognak szimatot:valaki gyilkolja a tontina- közösség tagjait. Érdekes a családtagok reakciója: van, aki bepánikol, más úgy tesz, mintha le sem...., valaki pedig tudja, hogy ki a gyilkos, pusztán annyit kér tőle, hogy őt hagyja életben, a többieket nyugodtan öldösheti. Erre mondják, hogy az emberi önzetlenség nem ismer határokat... A Tontina a Brokenwood titkai sorozat egyik legjobb epizódja. Remek jellemábrázolás, ugrálás oda-vissza az időben, ami olyko