Írott és elektronikus média régen és ma

 Hogyan lehetséges az, hogy az egyik ember természete olyan, hogy átgázol a másikon, a másik ember pedig képes akár a teljes önfeláldozásra? Mi határozza meg az emberi viselkedést, mi dönti el, hogy valaki macchiavellista lesz, vagy altruistaként éli életét és segít az embertársain? Vajon velünk született hajlamok alapján leszünk önzők vagy segítőkészek, vagy pedig a környezeti hatások eredményeképpen válunk ilyenné vagy olyanná? Ezekről a nagyon fontos kérdésekről, a hétköznapi pszichológia világot meghatározó problémáiról olvashatunk interjút a National Geographic folyóirat 2018.áprilisi számában Bereczkei Tamás pszichológussal, egyetemi tanárral. Az interjút Egyed László készítette, fényképezte Sóki Tamás. Mindannyiunk számára hasznos lehet ennek a kitűnő cikknek az olvasása, még akkor is, ha nem kifejezetten a pszichológia az érdeklődési területünk. Hiszen mindannyan kapcsolatba kerülünk más emberekkel, s mi magunk is sokszor bizonytalanok vagyunk saját természetünket illetően. Szó

 Olvasom a Nők Lapja 2018/32.számában Szegő András cikkét(A próféta és a rajongó. Jim Morrison titkai),és azon gondolkozom,vajon én magam hogyan viszonyulok a 20.század amerikai rock-ikonjához. Szeretem Morrisont?Nem szeretem Morrisont?Valahol a kettő között. Azt gondolom,ebbéli viszonyulásom,pozícióm,ha úgy tetszik,nagyjából egyezik Szegő Andráséval. Az vitathatatlan,hogy a Doors zenéje jó(de nem fenomenálisan jó,nem fog meg annyira), bár néhol még most, a 21.században is innovatívnak hat. A szövegeken már el lehet vitatkozni,sok esetben érzem úgy,hogy a direkt botránykeltés,a médiafigyelem megragadása az elsődleges cél. A szövegek szellemisége,a polgári társadalom értekeinek teljes tagadása,az tőlem idegen. Ugyanakkor,főleg a későbbi dalokban,kissé iparszerűnek érzem ezt a nagy lázadást. Ezt várja tőlünk a közönség,tehát ezt csináljuk.... Minden kornak megvoltak a maga lázadói. Morrison azért volt különleges,mert őt tényleg nem érdekelte semmi. Ettől válik számomra unszimpatikussá. H

 Ritkaságszámba megy,hogy egy családon belül három igen jó képzőművész alkosson. Az Új Művészet folyóirat 2007.márciusi számának 39-41.oldalán egy családi kiállításról olvasható nagyon jól megírt,szakértőre valló kritika. Szeifert Judit írta,címe:Családi ünnep. Kádár György,Túry Mária és Kádár Katalin közös kiállításáról szól. Szeifert Juditnak sikerült megtalálni mindazt,ami a három művész munkásságát egyedivé teszi,de azt is,ami összeköti. Talán a cikket kísérő illusztrációk-azaz:a festmények bemutatása lehetett volna áttekintőbb. Túry Máriától nem feltétlenül az 1950-es években készült Faültetés c.képet hoztam volna. Kádár György Kék kompozíciójának közlése viszont telitalálat. Meggyőződésem,hogy a közönség nagy része ezt a művet nem ismeri,hát most megismerte. Maga a szöveg nagyon példamutató. Szakmai hozzáértést mutat,szövege a közönség számára érthető. Nem minősítő,inkább bemutató kritika ez. Kedvet csinál,feldob,egyszóval:alkot. Kritika,21.századi színvonalon. Ritka az ilyesmi a