Írott és elektronikus média régen és ma

 Az Alföld irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 2013/7. számában jelent meg Tóth Krisztina: Ahogy eddig című novellája. Témája: az idősekről, elesettekről való gondoskodás, illetve a magyar egészségügynek a legelesettebbekhez való viszonya.  Nem akarok egy kétoldalas irodalmi műről cselekményvázlatot adni, hiszen akkor semmi értleme nem volna elolvasni a novellát, inkább csak felvillantanám:vannak lelkiismeretes és vannak lelkiismeretlen orvosok.Nagyjából ez az egyik tanulsága ennek a kitűnő műnek. De még van több is. Az Ahogy eddig nagyon élesen társadalomkritikai mű.  Például az, hogy érdemes lenne ezt a Tóth Krisztina-novellát elolvasnia minden idősödő embernek. Mert- ahogy nagyapám, aki már nincs köztünk- 70 éves kor után bármi történhet az emberrel, ki kell alakítani egy rendszert, magunk körül, hogy ha egészségünkkel hirtelen baj támad, akkor kit értesítünk, hova megyünk, kiben bízunk,stb. És ezt mindenki csak magának alakíthatja ki. Senki ne higgye magáról azt, hogy örökké

 Az Alföld irodalmi,műveszeti és kritikai folyóirat 2003/4.számában jelent meg Kovács András Ferenc:Hommage ā Eaton Darr című verse.Több,mint húsz éve született a vets,de a 2020-as évek embere számára is bőven van mondanivalója. Kovács András Ferenc költeménye groteszk hangulatú világértelmezés,ha egy mondatban szeretném összefoglalni lényegét.A világot szerinte torz,abszurd jelenségek uralják. A költő szerint az erkölcs kiveszett a világból,minden elüzletiesedett. A családi kapcsolatok értéke is megkopott. A politikában megjelentek a populista erők,a valódi felemelkedésen munkálkodóknak esélye sincs. A látszatvilág ural mindent,a belső értékek nehezen jutnak felszínre.És nem is nagyon látszik,hol lehetne kiút ebből az állapotból. A pesszimista világlátást ellensúlyozza Kovács András Ferenc humora,ironikus-groteszk,odamondogatós nyelvezete. Kitűnő vers.

 Olvasom az Irodalmi Szemle című folyóirat 1986/3. számában Barak László: a realizmus mítosza című versét,s közben azon gondolkodom, miért érezzük még mindig kissé misztikusnak, ha valami vagy valaki úgy jellemzi önmagát, hogy realista. Ez a valami vagy valaki lehet egy művészeti alkotás, de lehet egy hétköznapi ember is, aki kijelenti magáról, hogy ő bizony realista, s ettől- környezete szemében- egyből felmagasztosul. Alaposan megnézi őt az ellenkező nem, irigykedve gondolunk arra, mennyi pénze és hány ingatlanja lehet ennek a derék realista jóembernek. A " realista, reális" szavaknak mind a mai napig van valami titokzatos mellékíze:valami, ami követendő. Magánéletünkben a realistát úgy látjuk, hogy hogy ő a kicsit felettünk álló, a távolbéli ködvilág tudója, minden okok és következtetések ismerője, olykor kritikusa, de mindenekelőtt: gyakorlati felhasználója. A realistának vannak anyagi javai, van tiszta gondolkodása, s irigylik is ezekért, és ezt ő tudja, de nem érdekli.

 Napjainkban sokan felvetik azt a kérdést: eléggé elhivatottak-e az iskolákban dolgozó tanárok, az óvodákban dolgozó óvónők? Ezzel kapcsolatban pedig felmerül egy újabb kérdés:tanítható-e a pedagógusi attitűd, a nevelés szeretete?  Hadd idézzek ezzel kapcsolatban egy 19.századi újságcikkből! Volt egy olyan újság Magyarországon, hogy Buda és vidéke. Az 1896.1.számban a Buda és vidéke megemlékezett arról, hogy 30 éves lett a Népnevelők Lapja ( a " népnevelő" szó gyakorlatilag a falusi tanítót jelentette). A köszöntő cikkek áradatában-ami már önmagában mutatja, hogy milyen fontosnak tekintették akkoriban az oktatásügyet- Scherer Gyula az alábbiakat írja: "A tanítás: mesterség, a nevelés: művészet.A tanító, ha nem tud nevelni,csak ügyes munkás lehet; a nevelő, ha a tanításban nem volna is kiváló, mindig művész.Ügyes munkássá, jó tanítóvá mindenki lehet, a művésznek, a nevelőnek születnie kell.". Scherer szembeállítja tehát a szaktanárt,, aki csak tárgyát tudja, azzal, a

 A Nők Lapja Évszakok 2020.téli számában nagyon színvonalas cikket olvashatunk Pablo Picassoról, a huszadik század spanyol képzőművész-zsenijéről ( Fodor Marcsi:A 20.század zsenije, Picasso). A Szerző, Fodor Marcsi, összefoglalja a nagy spanyol festő pályafutását, de inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan viszonyult közvetlen környezetéhez Pablo Picasso, a huszadik század egyik legnagyobb művésze.  Finoman szólva sem példamutató módon. Öngyilkos barátja szerelmét elszerette, rendszeresen szeretői voltak, s idézem:" Két szeretője, egy felesége, egy fia,egy unokája lett öngyilkos..."(105.oldal). A cikk olvastán az a benyomásom támad, hogy ez az ember saját életének nyomora elől belemenekült az alkotásba, s mindenkit ellenségnek tekintett, aki ezt a menedéket háborgatni merészelte. Persze, százezer műalkotás létrehozásához egész ember kell, csak ilyenkor felvetődik a kérdés:az ilyen ember minek akart családot? Ha nem fér bele az életébe, akkor nem fér bele az életébe. Akkor be

Ha a képzőművészet szót halljuk, aligha az üvegművészet jut elsőként eszünkbe. Pedig csodálatos dolog, az emberi kreativitás egyik csúcspontja. A Művészet című folyóirat 1985.márciusi számában Acsay Judit cikke bemutat három jeles 19-20. századi művészt: Gallét, Tiffanyt és Lalique-t. mindhárman franciák- akkoriban Franciaország volt a képzőművészet fővárosa. Tiffanyt persze ismeri az ember, tőle tudja, hogy mire számítson, de Gallé meglepett. Egy nagyon szép sárgás-rózsás-leveles kancsóval reprezentálja magát a folyóirat 43. oldalán, és elképesztően tetszetős. De megemlíthetem Tiffanynak a Gyümölcsvirág lámpáját, ,melyet 1905-ben készített. Bravúr! Szerintem a lakástulajdonosok többsége belemenne, hogy ilyesmi díszítse a nappalit. Aki szereti a szépet, netán szakmájába vág a dolog, például rajztanár,  nézze meg a Művészet folyóirat 1985.márciusi számában. Ahol is további érdekes írásokat találunk az üvegművészetről- merthogy ez egy tematikus szám.

Bevallom férfiasan: Nem tartozom Tormay Cécile Bujdosó könyvének rajongói közé. Megértem persze, hogy az első világháború és Trianon után, abban a történelmi szituációban, felgyűlt a sok magyar sérelem, és ezt valahogy ki kell írni, meg kell fogalmazni, ki kell mondani, bele a világ arcába- ennek ellenére úgy vélem, a hisztériakeltés még nem fegyver. Az csak indulat. Örömmel olvastam Szolláth Dávid írását (Az elbeszélő hitelvesztése) a Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat 2013.februári számában. Mindennel egyetértek. Ez a könyv antiszemita, méghozzá csontig-velőig. Azonkívül rosszul szerkesztett, valószerűsége megkérdőjelezhető. Szolláth Dávid erre remekül rámutat tanulmányában, mely őszinte, intelligens- ellentéte az általa elemzett műnek. Jó lenne, ha a magyar kulturális médiumokban csak ilyen színvonalú írásokat olvasnánk. Tormay Cécile-t nem szabad felvenni a középiskolai tananyagba! Ha pedig már megtörtént, a magyartanárok tanítsanak inkább mást! 

Az Együtt a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata. Alcíme: irodalom, művészet, kultúra. Az alcímet jómagam kissé sematikusnak érzem, mint ahogy az sem használ a dizájnnak, hogy mind a kiadó, mind az alcím mikrométeres betűkkel van feltüntetve. A tartalom viszont kiemelkedően magas színvonalú. Az Együtt 2017/4. számában például olvashatjuk Dupka Attila összegző és meglehetősen adatgazdag tanulmányát Magyar Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján címmel. Vázlat ez, de nagyon hasznos és minden, a téma kutatója számára nélkülözhetetlen vázlat. Kiemelkedő még Kopriva Nikolett Mínusz című verse. Szürrealisztikus, fájdalmas, mégis életigenlő költemény. Lőrincz P. Gabriella: Kövek című verse viszont remekmű, érdemes az utókornak megőrizni. Mindössze hat sor, de benne van egy élet. Egy teljes élet.