Írott és elektronikus média régen és ma

 Érdemes lenne alaposabban megvizsgálni a 20.század második felének európai filmtermését:vajon hogyan hatnak ránk,21.századi nézőkre ezek a filmek?A Panelkapcsolat,Tarr Béla 1982-ben bemutatott filmje,még manapság,a 21.század húszas éveiben is maradéktalanul aktuális. A férj(Koltai Róbert) még szárnyalna,hajtja a szakmai ambíció,karriert,külföldi munkát szeretne,mindeközben elhanyagolja feleségét és gyermekét. A feleség(Pogány Judit)viszont túlságosan szűklátókörű:kizárólag az otthon és a család körül forognak gondolatai. A két ember,kik egykor szerették egymást,rájönnek:nem illenek össze.A házasság persze megromlik,de egybenmarad:már nem tudnák az életüket egymás nélkül elképzelni. Bizonyára mindenkinek akad a környezetében egy-két ilyen család.  A film,túl örök aktualitásán,remek. Koltaiban ott a fiatal tehetségek lendülete. Viszi a filmet. Érdemes megnézni,különösen ajánlom családalapítás előtt álló fiataloknak. 

 Olvasom Villányi László:A por színei című csodalatosan szép versét az Alföld folyóirat 2012/3. számában,s eszembe jut az,amit a drága Nagy László válaszolt egyszer egy olvasói levélre:nem kezdhetjük a költészetet az ábécénél. Nem,a költészet,benne a tájleíró vers(vagy tájkóltészet,kinek hogy tetszik) is változik. Villányi László versében például nem konkrét tájjal,hanem metaforikus táj-elemekkel,természeti jelenségekkel,állatokkal találkozunk. Nem is maga a táj az érdekes,hanem az embernek a természethez,az archaikushoz,a porhoz,a homokhoz,a sárhoz való viszonya. A gyerek,aki átbiciklizik a sáron.Táj és teremtés,természet és visszatérés az ősihez.  Mostantól kezdve,ha sarat látok,ha a vihar homokot fúj felém-eszembe jut egy vers...

 Az emberi lélek nagyon nagy terheket képes-olykor-cipelni magával. Minden lélek számára könnyebbséget jelent,ha meg tud bocsátani másoknak. Illetve:ha meg tud bocsátani önmagának.Pszichológusok szerint sokkal könnyebb a stresszkezelés,ha megpróbáljuk elengedni sérelmeink egy részét. Ehhez nyújt nagyon fontos szellemi muníciót Regéczy-Nagy Enikő:Böjt minden időben című cikke,mely a Reformátusok Lapja 2023.február 23-i számában olvasható.  Nagyon elgondolkodtatott már az indítás is:egy apa nem képes megbocsátani a buszsofőrnek,amiért az majdnem rácsukta a gyerekre az ajtót. Nehezebben bocsátunk meg a közszolgálatot végzőknek. Azt várjuk,legyenek tökéletesek. Pedig arra senki se képes. EgyValakit kivéve....

Sajnos, mindennapos kérdés a magyar társadalomban:ha a szülők elválnak, a nagyszülőnek ( akinek gyermeke nem a gyermek gonviselője) joga van-e látni unokáját. A Hajdú-Bihari Napló 2023.március 6-i számában jelent meg erről cikk,  címe: A Gyereknek joga van a nagymamájához, Szerzője bizonyos Fanny. Ebből a kitűnő cikkből " mazsolázok" egy-két gondolatot.  Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy kapcsolatot tartson nagyszüleivel.Tehát legfontosabb a gyermek joga.  Amennyiben viszont a válás után a gondviselő szülő eltiltja a gyereket nagymamájától és/ vagy nagypapájától, az érintett nagyszülők bírósághoz fordulhatnak. Itt mediátor próbálja meg normalizálni a helyzetet, gyakran sikerrel. Fontos tudni: a gyámhivatal a gyermek érdekeire való tekintettel hoz döntést. Ugyanúgy zajlik, mint egy tárgyalás: lehet tanúkat, szakértőket beidézni, környezettanulmány is készül. Nem semmi..A gyereket is meghallgatják.  Általában havi 1-2 látogatást engedélyez a gyámhatóság, általában a gyerm

 Manapság sokat vitatkoznak arról, mi a házasság szerepe a társadalomban. Amikor szóbakerül a házasságok számának csökkenése, sok szakértő érvel azzal, hogy bár régen gyakoribb volt a házasság, ezek nagy része üzleti szempontú együttélés volt csak.  Hát, nem tudom. Találtam egy példát a Magyar Nemzet című napilap 1949.július 1-i számának 6. oldalán. A hirdetések Házasság-levelezés rovatában olvasható szöveg így hangzik: " Rádiómester házasságot kötne azzal, aki hozzásegítené egy jó kis üzlet megnyitásához.Egy gyermek nem akadály". Cím, stb. A rádiómester az rádiószerelőt jelentett.  A vágyva várt nőről semmi. Az úriemberről semmi ( idős, fiatal, öreg, magas, alacsony, stb). Semmit nem tudunk meg róla, és azt sem, mi a nőideálja. Csak a biznisz.  Nem szép az ilyesmi, na.  Úgyhogy régen is voltak érdekházasságok. Ráadásul növeli az ügy pikantériáját,hogy 1949-ben már kommunizmus volt hazánkban,mely rendszer nem kedvelte a magán-kereskedőket.

 Mindenkinek van egy képe az apjáról. Azt gondolom,legtöbbünk,akik már csak felnőttként tudunk visszaemlékezni boldog(?) gyermekkorunkra, furcsa,ellentmondásokkal teli emberként gondol az apjára,akár él még az apa,akár már eltávozott közülünk. Grecsó Krisztián:Apám üzenetei című novellájában (Nők Lapja,2022.november 9.) az apának van egy jobbik énje és egy rosszabbik énje. De összességében:furcsa,különös,üzenetei által sem mindig könnyen érthető ember. Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni,hogy értsük,miért van ez így. Szerintem azért,mert hagyományos családban az apa szuverénebb lény,mint az anya. Az anya,főleg anyaságának első éveiben,szinte összeforr gyermekével. Az apa messzebb marad,az apa sokáig dolgozik,későn jön haza,mindenféle titokzatos dolgot csinál,és erre szüksége is van a gyereknek,mert azáltal,hogy részben megérti apja titkait,"bevezetődik"abba a sokszor elég bonyolult,egymásra épülő rendszerek hálózatából álló metarendszerbe,amit úgy hívnak,hogy külvilág. Amiko

 A Kincskereső című,fiataloknak szóló irodalmi folyóirat 1996.októberi számában Eörsi László az 1956-os forradalom és szabadságharc gyermek-hőseiről emlékezik meg. Igen,voltak ilyen hősök,írja,de konkrét személyeket nem nevez meg. Azt viszont leírja,hogy kevés a dokumentum ezekről a gyerekekről. Inkább csak általánosságokat említ,ez pedig történelmi témájú írásnál nagyon zavaró. Azt sem magyarázza meg,ki az a Balogh Andris,s miféle versről van itt szó. A legmeglepőbb viszont az,amit Eörsi Mansfeld Péterről leír. Az ő interpretációjában Mansfeld egy autótolvaj banda feje,aki csak később lesz forradalmár. Ennek ellentmond,hogy gépjárművel fuvarozott forradalmárokat. Szóval,Mansfeld itt,ebben az interjúban,egy olyan jég hátán is megélő csibész. Nem tudom. Más történészek mást mondanak. 

 Szendvicsgenerációnak azt a nemzedéket nevezzük,amely egyszerre gondoskodik felnőtté váló gyermekeiről és idős szüleiről. A sajtó és a média,sajnos,keveset beszél róluk,pedig életük csupa stressz. Több százezren,talán millióan is lehetnek. Ötvenes-hatvanasok és nagyon nagy rajtuk a teher. Mondhatni:életük a stressz. A Nők Lapja 2021/17.számában találtam egy remek cikket(Jónap Rita,Hufnágel Gabriella:Berobbant a szendvicsgeneráció,20-23.oldal) erről a jelenségről,ezekről az emberekről. Tulajdonképpen mindegyik megkérdezett ugyanarról panaszkodik:segíteniük kell a fiatalokat,meg az öregeket,magukra aztán nem jut se pénz,sem idő.  Nehéz ügy,világjelenség,a cikkben megszólaltatott pszichológus szakértő leginkább a tehermegosztást tudja javasolni,azaz ne egy családtag viselje az összes terhet. Ahol több testvér van,ott ne egyetlen vállra nehezedjen a szülőgondozás terhe. A huszonéves fiatal is besegíthet az idősek gondozásába. Jó,egyszerűen hangzik-gondolom én-de vannak családok,ahol nem l

 Ez,gondolom,nem nagy újdonság... A Reader's Digest magyar nyelvű Válogatásának 2008.októberi számában jelent meg Cyntia Dermody cikke (Ösztönző szavak). Arról szól,hogy a gyermek sok esetben nem úgy érti a neki mondott szavakat,ahogy a szülők gondolják. A gyermekkel másképp kell kommunikálni. Egy példa:ha azt mondjuk egy kisebb gyereknek,hogy adja oda kedvenc játékát a szomszéd gyereknek,azt a gyerek úgy érti,mintha belőle tépnének ki egy darabot. Nyolc éves korig-írja Dermody-a gyerek szinte egybeolvad kedvenc macijával,kisautójával. Nyolc éves kor alatti gyermekek többségében nincs meg az altruizmus képessége. (Továbbgondolva:ha tehát egy ötéves gyereket azzal vádolunk,hogy irigy,szegény srác csak néz,mint Mari néni a pingvinekre. Egy ötéves gyerekben még nincs meg az a belső parancs,hogy önzetlen legyen).  Nagyon tetszik a cikkben a második tétel. Egy gyereket soha ne az adottságaiért dicsérjünk. Tehát ne azt mondjuk neki,hogy okos vagy vagy erős vagy,hanem azt,hogy keményen do

 A Ridikül magazin 2014/30.száma egész kis blokkot szentel a felnőtt gyerek-szülő együttélésnek. Minden oldalról körüljárják a témát,szó esik az üresfészek-szindrómáról éppúgy,mint a bumeráng-gyerekekről. Nagyon tetszik a cikkekben,hogy nem értékelnek,nem ítélkeznek,elfogadják,hogy mindenkinek-ezáltal minden családnak-máshogy és máshogy alakul a közös sorsa.  A lap 36.oldalán friss statisztikai adatok találhatók a témáról. Jómagam egészen elképedtem. Az olasz férfiakról például az a hír járja,hogy macsók,önállóak-erre kiderül,hogy 2000-ben a 30-34 év közötti olasz férfiak 27 százaléka még otthon lakott. Magyarországon 2011-ben a 20-39 éves korosztálynak 37 százaléka lakott otthon. És most jön az igazi meglepetés:a KSH által megkérdezettek 35 százaléka vélte úgy,hogy egy férfi bármeddig együtt lakhat szüleivel... Bár utóbbi azért eléggé szélsőséges,vegyük az átlagot,tehát azt,hogy valaki 30 éves koráig él otthon. Magyaroszágon az átlagéletkor 76,6 év. Életünk 40 százalékát tehát szülein

 Érdekes cikket olvastam a kitekinto.hu című külpolitikai portálon (megtekintve 2021.február 9,14 óra 2 perc). Kínában a koronavírus-jarvány alatt a fiatal párok sokkal kevesebb gyermeket vállaltak. Míg 2019-ben 14,65 millió újszülőttel gyarapodott Kína lakossága,addig 2020-ban 10,035 millióval. Megjegyzem,ez is több,mint Magyarország összlakossága.  Ami igazán figyelemreméltónak találtatott,az a nemek közötti arány. Az újszülöttek 52,7 százaléka fiú,47,3 százaléka lány. Ez hatalmas eltérés,nem szokásos. Lehet,hogy a koronavírusnak is van köze hozzá?Ki tudja. Mindenesetre Kína,a világ legnépesebb országa,szépen gyarapodik,minden állami erőfeszítés és születésszabályozási médiapropaganda ellenére.  A kitekinto.hu cikke pedig kitűnő.Korrekt,jó volt olvasni. 

 Társaságban gyakori beszédtéma,és a bulvármédia is egyre gyakrabban foglalkozik azzal a kérdéssel,érdemes-e egy elvált házaspárnak újrakezdenie. Jó-e a töltöttkáposzta felmelegítve?Az ID TV Az otthon hidege című krimi-realityje azok táborát erősíti,akik szerint a feltett kérdésre a helyes válasz:nem. Megtörtént esetet dolgoz fel a film. 1990-es évek eleje,Salt Lake City,USA. Egy  ingatlanügynök beleszeret egy nála 10 évvel fiatalabb lányba,összeköltöznek,születik két kislány,nagyon szeretik őket. Erről rengeteg családi videó tanúskodik. Összeházasodnak. A nő egy év múlva közli,hogy szűknek érzi a házasságát,válnak. A gyerekeket továbbra is együtt nevelik. Aztán megint összeházasodnak, a gyerekeket továbbra is imádják. A nő ismét válni akar, mert szerinte a férfi túlzottan irányítani akarja. Ezt már a férj nem viseli el. Agyonveri feleségét egy kalapáccsal. Csakhogy közbejön valami....Az egész sztorit nem akarom leírni, inkább csak a bejegyzés első sorában feltett kérdésre akarok felel

 A Reader's Digest magazin 1998.augusztusi számának 58-60.oldalán olvashatjuk Eileen Silva Kindig csodálatos cikkét,amelynek címe:Mesélj valamit! Az írás arról szól,mennyire fontosak manapság is a családi történetek,a sztorik. Olvasunk itt Gábriel arkangyal történetét a kanalas orvosság bevételével összekapcsoló kisgyerekről,hullaszállító kocsiban fuvarozott kiscserkészekről-a lényeg az,hogy a gyermek halljon otthon családi történeteket. Méghozzá szépeket. Merthogy a gyerek számára ezekből a történetekből áll össze a család múltja. Ahogy a kisgyerek elkezdi keresni saját identitását,úgy egyre inkább keresni kezdi ezeket a történeteket. És ezek által köti össze a múltat a jelennek. A szülőnek pedig oda kell figyelnie arra,nehogy ez az összekapcsolás hibás kód alapján történjen meg. És ezért volna szükség a családi fotóalbumok időnkénti nézegetésére is. Hogy identitást adjunk a gyereknek.  A Reader's Digest a világ egyik legjobb printelt médiaterméke. Érdemes beleolvasni azoknak

 A Reader'Digest amerikai folyóirat 2008.novemberi számában olvashatjuk Kenneth Miller kitűnő cikkét. Egy házaspárról szól,akiknek hármasikrei születtek. Mindhárom kislány siket és vak. De az anya nem adta fel. Az apa lelépett,de Liz hamarosan új párt talált,aki saját gyermekeiként szereti a kislányokat. Különböző terápiás módszerek segítségével az ikrek már megtanultak néhány szót,sőt,egy merőben új eljárásnak köszönhetően a gyerekek olykor már összefüggően képesek,pár szó erejéig, kommunikálni. Hogy mi ez az eljárás,azt megtudhatják Kenneth Miller írásából. Az én szememben ez a pár de főképpen az anya:hős. Amerikában simán megtehette volna,hogy "lepasszolja"vagy meg sem szüli a meglehetősen sok gonddal járó kicsiket. Liz és párja mégis felvállalták a három picit. És,amint azt elmondják,csodálatos életük van. Itt van Isten... Kenneth Miller:Úton a fény felé. Reader's Digest,2008.november,94-103.o.

Nagyon érdekes informatika-történeti cikket szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, a magyar írott média egyik első info-szociográfiai írását ( ha tudsz jobb szót, írd meg).  A Gyermekünk folyóirat 1986/7. számában jelent meg Váczy András írása a gyermek és a számítógép kapcsolatáról. Váczy aggódik, természetesen, s be kell valljuk, aggodalmai igazolódtak. A játékok valóban eluralták a gyerekek életét. A legérdekesebb a cikkben az, hogy Váczy megkérdez egy informatikai szakembert, aki- nem ismerve fel az új szerkezet minden korábbihoz képest eltérő voltát- azt bizonygatja, hogy a számítógépben nincs semmi új, " mert az ipari forradalom óta úgy működnek a gépek, hogy nyit-zár, nyit-zár...". Az a furcsa ebben, hogy aki a technológiai szektorban dolgozik ( ahogy ma mondanánk: IT- szektor), még az sem ismerte fel, hogy a számítógép minden korábbitól különböző gép. Inkább a hasonlóságot kereste. A Gyermekünk folyóirat, melyet médiatörténeti indíttatásból rendszeresen szemlézek,

Kínában már 1984-ben 200 millió gyermek élt, azóta már ez a szám biztosan megnőtt 300 millióra. A Gyermekünk folyóirat 1984/11.számában olvashatunk egy elégg tömör, alig egyoldalas írást a kínai gyerekek helyzetéről. Szerintem eléggé antihumánus, merthogy az elméleti oktatást imnidig összekötik a gyakorlattal- ez a komunista országokban mindig a gyerekek dolgoztatását jelenti- meg hogy az anyák a szoptatás idejére mentességet kapnak a munkahelyükön- na, még jó, majd szoptatás közben fog a szalag mellett dolgozni, de ez csak vicc. Szóval, nekünk, magyar gyerekeknek aranyéletünk volt...

A Gyermekünk című folyórat 1987/8. számában nagyon érdekes és szerintem még sokáig aktuális cikk jelent meg Rab László és c. Varga Sándor tollából. Arról szól, hogy mi történik azzal a gyerekkel, akik bolti lopáson kapnak. Nehéz ügy, már a nyolcvanas években is az volt. A gyerekek még nem rendelkeznek gazdasági tudatossággal, nagyon könnyen kísérthetők, nagyon gyakran elönti őket az irigység, és hát szeretnek felvágni, menőnek lenni az osztálytársak előtt. Előfordul, hogy bemennek egy boltba, és nem tudnak valaminek ellenállni. Így hát ellopják. Aztán persze lelkiismeret-furdalásuk van, ahogy az kell. A nyolcvanas években hatályos jogszabályok szerint ilyen esetben azonnal értesítették az iskolát- mint a cikkből is kiderül- nagyobb kárérték esetén pedig fel is jelentették a gyereket. A cikkben nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. Csak azt látjuk, hogy egyik érintett sem akar döntő lépést tenni, továbbpasszolják a felelősséget. Ön mit tenne, ha

A Barátnő az egykori Csehszlovákia magyar nyelvű női magazinja volt. Az 1988/4. szám tartalmából, a teljesség igénye nélkül: Kallódó, alkohol- és drogproblémákkal küzdő fiatal lányok- van remény, akadnak pozitív példák. ( Megjegyzés: végre pozitív üzenet ezzel kapcsolatban a médiában!) Gyönyörű ilyenkor Prága! Háziszőttesek: nagyon szépek, de már ekkoriban is inkább kifelé mentek a divatból. Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Cselényi László versei. Hogyan étkezzenek az óvodások és iskolások? Mire kell különösen odafigyelni? Mi lehet az oka a gyermek krónikus étvágytalanságának? talán akut betegség, idegesség, a szülő túlzott etetési szándéka? Varrjuk meg magunk a gyerek ruháit! Lehet, kötni, horgolni- ez az életforma már akkoriban is kiveszőben volt... Minél többször felhívjuk a figyelmét a gyereknek arra, hogy jó testvér legyen, annál rosszabb testvér lesz. 

Hát, ez a magyar történelem úgynevezett rendszerváltó korszaka, a korábbi szocialista sajtótermékek megújultak, a Nők Lapjából így lett Magyar Nők Lapja. Az 1989/1. számban három politológus ( a szót is még csak ekkoriban szokta az újságolvasó- médiafogyasztó közvélemény) beszélt arról, hogy a magyar demokrácia micsoda nehézségek elé néz. Veszekedős demokrácia, idézik Bibó István szavait. Aztán egy értelmiségi hölgy nyílt levelet írt Glatz Ferenc művelődési miniszternek, melyben azt kéri, ne kelljen a tanároknak jellemzést írni továbbtanulni szándékozó 14 éves gyerekekről, hiszen ebben a korban a jellem folyton csak változik. Nagy szó volt, hogy ilyesmikről lehetett egyáltalán írni. Hogy meg lehetett kérdőjelezni. A hátlapon viszont ott a rendszerváltás negatív aspektusa: egy Walt Disney- kiadvány reklámja. Kissé giccses.

A Nők Lapja a hazai írott média meghatározó szereplője immár több, mint 50 éve. Nők generációi nőttek fel Nők Lapján. Meg kell mondjam, hogy jóval színvonalasabb sajtóterméknek tartom a Nők Lapját, mint sok, az utóbbi években indult női magazint. A 2017/52. tehát utolsó számban egy Olvasó érdekes kérdést intézett Vekerdy Tamás pszichológushoz: mi lehet az oka annak, ha egy nyolcéves gyermek a haját tépi? Méghozzá nem is akárhogy: tenyérnyi foltokat tép ki a a saját hajából! Vekerdy Tamás válaszából kiderül, hogy a gyerek és haj kapcsolata teljesen természetes, a haj egyfajta intimitást fejez ki. A hajtépés viszont nagyon is káros, mert azt jelzi, hogy a gyermek nyomás alatt van. Vagy a szülők vagy az tanítónők túl sokat várnak el tőle, és ezzel a kicsi még nem tud megbirkózni. Vekerdy Tamás a pihenést valamint a terápiát javasolja megoldásként. Hát igen, mondhatnánk, bizonyára elszigetelt esetről lehet szó. De nem! E sorok írójának- kinek eredeti foglalkozása tanár- is akadt olyan