A Jim Morrison-jelenségről,Szegő András cikke nyomán
Olvasom a Nők Lapja 2018/32.számában Szegő András cikkét(A próféta és a rajongó. Jim Morrison titkai),és azon gondolkozom,vajon én magam hogyan viszonyulok a 20.század amerikai rock-ikonjához. Szeretem Morrisont?Nem szeretem Morrisont?Valahol a kettő között. Azt gondolom,ebbéli viszonyulásom,pozícióm,ha úgy tetszik,nagyjából egyezik Szegő Andráséval. Az vitathatatlan,hogy a Doors zenéje jó(de nem fenomenálisan jó,nem fog meg annyira), bár néhol még most, a 21.században is innovatívnak hat. A szövegeken már el lehet vitatkozni,sok esetben érzem úgy,hogy a direkt botránykeltés,a médiafigyelem megragadása az elsődleges cél. A szövegek szellemisége,a polgári társadalom értekeinek teljes tagadása,az tőlem idegen. Ugyanakkor,főleg a későbbi dalokban,kissé iparszerűnek érzem ezt a nagy lázadást. Ezt várja tőlünk a közönség,tehát ezt csináljuk.... Minden kornak megvoltak a maga lázadói. Morrison azért volt különleges,mert őt tényleg nem érdekelte semmi. Ettől válik számomra unszimpatikussá. H