Írott és elektronikus média régen és ma

 Van a zsenialitásnak az a szintje és formája, mely soha, sehol és semmikor nem vitatható el. Vannak alkotók,az emberiség történetét meghatározó művészek, akik esetében soha nem lesz kérdés, hogy értéket képviselnek-e, avagy sem. Leonardo, Michelangelo, van Gogh, Picasso- ők belevésődtek az emberiség kollektív tudatába, hatásuk alól senki nem tud szabadulni, aki bármilyen kulturális "tevékenységbe" kezd.  Vincent van Gogh 170 éve született, ehhez képest igen keveset emlékeztünk rá, elvégre vannak itt mindenféle világpolitikai konfliktusok, és ugyebár, ahol a fegyverek csörögnek, ott hallgatnak a múzsák. De azért, gondolom, mégsem csörögnek még annyira, hogy egy icipici kis hangerejük ne maradt volna. Melyik a kedvenc van Gogh-festményem? Hát, a Napraforgókat szerintem mindenki szereti, a levágott fülű önarcképet mindenki ismeri,nekem azonban egy kevéssé ismert kedvencem:a Varjak a búzamezőn. Hihetetlenül dinamikus, a világ dichotomitását érzékeltető kép, kavarog minden, minte

 A Vakok Világa c.folyóirat 1988/11.számában olvashatjuk Varro Irena cikkét,Egy művészpálya kezdetén címmel. A riport Janusz Kowalski lengyel operaénekes pályakezdését mutatja be. Janusz Kowalski vak. A kommunista Lengyelországban ezért sok felelős ember,vagy ahogy mi mondanánk,"illetékes elvtárs"úgy gondolta,nem alkalmas színpadra. Ez a tipikus kommunista gondolkodás:aki más mint a többi,az gyanús. Kowalski-hiába volt meg minden végzettsége,tudása-kefekötőként dolgozott egy gyárban. Elég nehéz pályakezdés..Pedig gyönyörű tenorhangja volt. Amikor aztán megnyert egy lengyelországi versenyt-ma tehetségkutatónak mondanánk-,akkor gondolkoztak el egyesek,hogy talán mégis érdemes lenne megpróbálni..de még akkor is akadtak,akik azon aggályoskodtak,fel tud-e menni a színpadra... Tipikus huszadik századi történet. Kowalskit nagyon intoleráns légkör vette körül. De ő kitört,túllépett ezen. Mert az igazi művészet legyőzi a kicsinyességet. Varro Irena riportja kitűnő. De több ilyen siker

 Örömmel olvasom Rozgics Mária cikkét a Világ Magyarsága című hetilap 2020/19.számának nyitóoldalán. A Szerző a magyar nyugdíjasok nehéz helyzetéről ír,mindenben igaza van,nemzetközi összehasonlításban valóban elképesztően alacsonyak a magyar nyugdíjak.Valahol ez az egész társadalom felelőssége.  Van egy érdekes gondolat a cikkben,amivel viszont vitatkoznék. Rozgics Mária azt írja:Mi indokolja a művészvilág hihetetlen támogatását.Mi a társadalmi elismertség piedesztálján álló focisták támogatását?". Azt gondolom,itt két különböző dolog lett összemosva. Egyrészt:A művészeknek ( és most nem a mindenkori politikai kurzus által sztárolt, hanem a tehetséges, sokat kínlódó művészekről beszélek) juttatott támogatás meg sem közelíti a futballistákét. Másrészt a magyar művészek nemzetközi szinten is teljesítenek,öregbítik országunk újabban fogyni látszó hírnevét. Futballistáinkról (a cikk megírása óta kétszer kikaptak Albániától, úgy,hogy még gólt sem rúgtak) ez már nem mondható el. Tehát-