A Jim Morrison-jelenségről,Szegő András cikke nyomán

 Olvasom a Nők Lapja 2018/32.számában Szegő András cikkét(A próféta és a rajongó. Jim Morrison titkai),és azon gondolkozom,vajon én magam hogyan viszonyulok a 20.század amerikai rock-ikonjához. Szeretem Morrisont?Nem szeretem Morrisont?Valahol a kettő között. Azt gondolom,ebbéli viszonyulásom,pozícióm,ha úgy tetszik,nagyjából egyezik Szegő Andráséval.

Az vitathatatlan,hogy a Doors zenéje jó(de nem fenomenálisan jó,nem fog meg annyira), bár néhol még most, a 21.században is innovatívnak hat. A szövegeken már el lehet vitatkozni,sok esetben érzem úgy,hogy a direkt botránykeltés,a médiafigyelem megragadása az elsődleges cél. A szövegek szellemisége,a polgári társadalom értekeinek teljes tagadása,az tőlem idegen. Ugyanakkor,főleg a későbbi dalokban,kissé iparszerűnek érzem ezt a nagy lázadást. Ezt várja tőlünk a közönség,tehát ezt csináljuk....

Minden kornak megvoltak a maga lázadói. Morrison azért volt különleges,mert őt tényleg nem érdekelte semmi. Ettől válik számomra unszimpatikussá. Hogy átgázol,normákon,embereken,partnereken. Érzek valami olyasmit ezen az emberen,hogy nem volt empátiája. Szeretetre vágyott,de adni nem tudott. A közönség is csak afféle rajongó-tábor volt a szemében,amelynek az a feladata,hogy pénzt csináljon neki,amit ő tetszése szerint elkölthet bármire. Ahogy egyre jobban belegondolok,ahogy egyre csak nézem a cikket illusztráló fotót,rájövök,nekem ez az ember nem szimpatikus. Persze,lehet,hogy tévedek és rosszul ítélem meg,de most,itt,ezt érzem és ezt gondolom. 

Majdnem elfelejtettem:Szegő András cikke kitűnő.