Írott és elektronikus média régen és ma

 Hogy ne várakoztassuk,ne terheljük felesleges olvastatással azokat,akik csak egy rövid válaszra kíváncsiak,eláruljuk: a válasz: igen! De azért pár mondatban bővebben is kifejtem a véleményem. Véletlenül kezembe került a 2021-ben induló Print &Packtech. Modern csomagolástechnika című folyóirat első évfolyamának első száma. Ebben olvashatjuk Némethi Botond remek cikkét Márkaépítés vonzó csomagolás által címmel (18-19.o.). Ebben a Szerző igencsak dicséri a "kézzel írott hatású egyedi betűtípusok" alkalmazóit. Merthogy ezek által érzelmi kapcsolat alakulhat ki termék és vásárló között. A Szerzőnek alapvetően igaza van,egy dolgot azért hozzátennék:Európában az utóbbi években rengeteg úgynevezett kézműves-termék gyártója próbált érzelmi kapcsolatba lépni a vásárlóval úgy,hogy -szabad kézírást imitálva-mindenféle szöveget róttak a csomagolásra illetve magára a termékre. Ezen próbálkozások,melyek a piaci árnál jóval magasabban kínált,de csak valamivel jobb minőségű termékek elad

 Publicisztikával kapcsolatban ritkán használok nagy jelzőket. Most mégis kivételt teszek. A Magyar Demokrata 2021/33.számában jelent meg Ungváry Zsolt:Róma című írása. Egy képzeletbeli szónok a római elitet tömörítő szenátus előtt emlegeti fel a város hajdani nagyságát,Romulus majd a Horatiusok korát,és a hajdani nagyszerűséget veti össze a jelen erkölcsi hanyatlásával. A hanyatlás oka,szónokunk szerint nem más,mint az ősi római erények,a morál eltűnése,az etnikai felhígulás,a józan gondolkodás elsöprése. De-a szónok szerint-majd jönni fog egy új hit,egy új vallás,amely helyreállítja a birodalom hajdani dicsőségét.  Nem nehéz következtetni arra,hogy Ungváry Zsolt a 21.század birodalmainak erkölcsi válságára hívja fel a figyelmet,ókori történelmi analógiával. S a ma birodalmainak-USA,Nagy-Britannia,Németország,Franciaország-valóban szükségük lehet egy új hitre,amely helyreállítja a régi dicsőséget. S ez az új hit miért ne lehetne régi-új?Miért ne lehetne a kereszténység? Az elején azt

 Elolvastam a Világ Magyarsága című hetilap 2020/18.számában Horváth András:Vérmese cìmű cikkét. Az alábbi gondolatok kavarogtak a fejemben a cikk olvasása után: A magyar sajtó és média történetében mindig is jelentős vonulatot képviselt a humor,a szatíra. Ez jól is van így,az Olvasók,a Nézők vágynak a nevetésre,túl szorosak és feszültek a hétköznapjaink. Ráadásul a poénok bevetése segít az újságírónak is kordában tartani érzéseit. Szeretném elmondani,hogy a cikk tartalmát illetően nagyjából egyetértek Horváth Andrással. Azt gondolom ugyanis,hogy az emberi jogokat nem arra találták ki,hogy különböző excentrikus emberek az élet minden konfliktushelyzetében ezekre hivatkozzanak. Azt meg különösen nem szeretem,ha valaki átlépi a józan ész határait, provokatív célzattal médiacirkuszt csap piszlicsáré dolgok körül,jogsértésnek feltüntetve természetes dolgokat,megszokott,jól működő,s az emberi jogokat maximálisan tisztelő embereket besározva. Ebben maximális mértékben igaza van Horváth Andrá

 Olvasom a Vakok Világa c.folyóirat 1989/7.számában a kitűnő brit nyelvész,John Wells:Nyelv és egyenlőség a nemzetek közötti kommunikációban című írását,amely a 74.általános eszperantó kongresszusról szól. Itt szóba került a nyelvi egyenlőtlenség kérdése is(Wells példái:ha egy szenegáli beszélget egy franciácal,a társalgás nyelve a francia. Ha egy orosz tárgyal egy észttel,a társalgás nyelve az orosz). A nyelvi egyenlőtlenség kétségkívül fennáll,mindig is fennállt,s mindig az adott kor nagyhatalmának nyelve javára. A 18.században az ún.művelt rétegek franciául társalogtak egymással,még akkor is,ha értették egymás anyanyelvét. Sikkes volt a francia. Napjainkban a koiné szerepét az angol vette át, s nyugodtan megvallhatjuk,hogy egy brit vagy egy amerikai emiatt élvez némelyes előnyöket.  A Wells által emlegetett egyenlőtlenség tényleg létezik. De mi a megoldás?Az eszperantó? Igen,lehetett volna,de mégsem lett. Pontosan azon okból,hogy senkknek sem anyanyelve. Nem érezték az emberek a kul

 A Reader's Digest Válogatás magazin 2008-ban megkért a világ különböző pontjain élő családokat,számolják össze,mennyit költenek egy héten élelemre. A magyar kiadásban aztán (Peter Menzel-Faith d'Alusio:Ami az asztalra kerül. Reader's Digest,2008.szeptember,34-41.oldal.Később a felmérés könyv alakban is megjelent). Az eredmények nagyjából a várt szintet hozták,de ettől függetlenül szomorúak. Egy négytagú,francia értelmiségi család heti 62 027 forintot költött élelemre. Egy négytagú amerikai család 50 510 forintot,de eltökélték,hogy kevesebb gyors-és készételt fogyasztanak a jövőben. Egy hattagú kínai család esetében ez az összeg 8459 forintra jött ki,hozzátéve,hogy ők az éves fogyasztás kb.10 százalékát a kiskertben megtermelték. Egy dél-szudáni,éppen Csád egyik menekülttáborában élő család heti 3630 forint értékben kapott segélyt az ENSZ-től,zabkása formájában,ezt egészítették ki heti 183 forint értékű vásárlással,főleg magvakat,fűszereket vettek. Tehát egy francia család

 1988-ban egy csökkentlátókból álló kis csoport Romániába látogatott. A kirándulásról Kis-Varga József számolt be a Vakok Világa c folyóirat 1989/1.számában(Körutazás Szatmárban és Észak-Erdélyben,16-19.o.). Minden településről,ahol megfordultak,részletes helytörténeti ismertetőt közöl a Szerző. Ez számomra,aki pedig történelem szakot végzett,bőven tartalmaz újdonságokat. Nem tudtam például,hogy Nagybányát a középkorban Asszonypatakának nevezték,de az is újdonság számomra,hogy Misztótfalusi Kis Miklós itt tanult. Szintén az újdonság erejével hatott az a tény,hogy a közép-és koraújkor folyamán a Szatmárnémeti várához tartozó raktárakban tárolták azt az irtózatos mennyiségű sót,amit aztán leúsztattak a Maros folyón.  Ami egyedülálló kordokumentummá teszi ezt a cikket,az egy baleset leírása. A magyarországi csapat busza ugyanis belement egy kivilágítatlan lovasszekérbe,amelynek kocsisa tökrészegen aludt. Kis-Varga József leírja,min kellett keresztülmenniük,miután a baleset megtörtént. Vég

 A Vakok Világa c.folyóirat 1988/11.számában olvashatjuk Varro Irena cikkét,Egy művészpálya kezdetén címmel. A riport Janusz Kowalski lengyel operaénekes pályakezdését mutatja be. Janusz Kowalski vak. A kommunista Lengyelországban ezért sok felelős ember,vagy ahogy mi mondanánk,"illetékes elvtárs"úgy gondolta,nem alkalmas színpadra. Ez a tipikus kommunista gondolkodás:aki más mint a többi,az gyanús. Kowalski-hiába volt meg minden végzettsége,tudása-kefekötőként dolgozott egy gyárban. Elég nehéz pályakezdés..Pedig gyönyörű tenorhangja volt. Amikor aztán megnyert egy lengyelországi versenyt-ma tehetségkutatónak mondanánk-,akkor gondolkoztak el egyesek,hogy talán mégis érdemes lenne megpróbálni..de még akkor is akadtak,akik azon aggályoskodtak,fel tud-e menni a színpadra... Tipikus huszadik századi történet. Kowalskit nagyon intoleráns légkör vette körül. De ő kitört,túllépett ezen. Mert az igazi művészet legyőzi a kicsinyességet. Varro Irena riportja kitűnő. De több ilyen siker