A szatirikus újságírás határai

 Elolvastam a Világ Magyarsága című hetilap 2020/18.számában Horváth András:Vérmese cìmű cikkét. Az alábbi gondolatok kavarogtak a fejemben a cikk olvasása után:

A magyar sajtó és média történetében mindig is jelentős vonulatot képviselt a humor,a szatíra. Ez jól is van így,az Olvasók,a Nézők vágynak a nevetésre,túl szorosak és feszültek a hétköznapjaink. Ráadásul a poénok bevetése segít az újságírónak is kordában tartani érzéseit. Szeretném elmondani,hogy a cikk tartalmát illetően nagyjából egyetértek Horváth Andrással. Azt gondolom ugyanis,hogy az emberi jogokat nem arra találták ki,hogy különböző excentrikus emberek az élet minden konfliktushelyzetében ezekre hivatkozzanak. Azt meg különösen nem szeretem,ha valaki átlépi a józan ész határait, provokatív célzattal médiacirkuszt csap piszlicsáré dolgok körül,jogsértésnek feltüntetve természetes dolgokat,megszokott,jól működő,s az emberi jogokat maximálisan tisztelő embereket besározva. Ebben maximális mértékben igaza van Horváth Andrásnak. Kifejezetten jó a publicisztikai stílus is,jóízű mikszáthos mesélő humor,szatirikus újságírás mesterfokon.

És akkor jön két szó,pontosabban:szószerkezet.Jelzős szerkezet. Nem idézem,nincs értelme. Az Olvasó a 3.hasábban találja ezeket,alulról a hatodik sorban.Ezzel a két szószerkezettel Horváth András mindazt lerombolja,amit addig felépített. A kacagó szájak elkomorulnak:hát csak így lehet?A finom,elegáns humor csak ürügy volt arra,hogy az újságíró kifejezhesse röviden és tömören a vélemenyét? Hogy hadd szóljon-alapon elengedhesse a benne élő gyülöletet?Vagy úgy érezte Horváth András,túl finomak voltak az addigi mondatok,gyúrjunk keményebbre? Ha így érezte,nem jól érezte. Pontosan a szatíra,az irónia,a gúny az,ami igazán kemény. A direkt beszólások csak rontanak a helyzeten.Stílusidegenek. Gyengítik az összképet. Úgy kellett volna folytatni,ahogy kezdte,András!Marni,mint a sav!Egészen a győzelemig.