Picasso és a környezete, avagy a művészetért mindent?

 A Nők Lapja Évszakok 2020.téli számában nagyon színvonalas cikket olvashatunk Pablo Picassoról, a huszadik század spanyol képzőművész-zsenijéről ( Fodor Marcsi:A 20.század zsenije, Picasso). A Szerző, Fodor Marcsi, összefoglalja a nagy spanyol festő pályafutását, de inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan viszonyult közvetlen környezetéhez Pablo Picasso, a huszadik század egyik legnagyobb művésze. 

Finoman szólva sem példamutató módon. Öngyilkos barátja szerelmét elszerette, rendszeresen szeretői voltak, s idézem:" Két szeretője, egy felesége, egy fia,egy unokája lett öngyilkos..."(105.oldal). A cikk olvastán az a benyomásom támad, hogy ez az ember saját életének nyomora elől belemenekült az alkotásba, s mindenkit ellenségnek tekintett, aki ezt a menedéket háborgatni merészelte. Persze, százezer műalkotás létrehozásához egész ember kell, csak ilyenkor felvetődik a kérdés:az ilyen ember minek akart családot? Ha nem fér bele az életébe, akkor nem fér bele az életébe. Akkor be kellett volna ismerje, hogy még neki, a nagy zseninek is vannak korlátai. 

Szeretem Picasso művészetét, elgondolkodtat, más perspektívából láttatja a világot, hétköznapinak is nevezhető tárgyak, ártatlannak látszó gesztusok, apró élet-jelenségek mögött egy egész világot tárnak fel ezek a képek, grafikák.De sajnálom Picasso környezetét, a családját, barátait. Elviselhetetlen ember lehetett. De mi, 21.századi műélvezők, ne ezzel törődjünk! Csak hagyjuk meg a művész magánéletét! Élvezzük a remek festményeket, tűnődjünk el az avignoni kisasszonyok sorsán, érezzünk együtt Guernica kibombázott lakóival! Nekünk, szerencsére, nem kellett Picassoval együtt élni. 

Amúgy a cikk kitűnő, példaértékű. 

nlc.hu