Egy újfajta Goethe-értelmezés

 Johann Wolfgang Goethét az európai irodalom talán legnagyobb alakjának tartjuk ( Shakespreare és Szophoklész mellett), mégis, valahogy nehezen sikerül őt igazán "vegészben" értelmezni. Egyesek parókás udvari lakájnak mutatják be, aki verseivel,drámáival folyton csak hatalmasokat szolgált, mások nőbolond értelmiségi lovagocskának ábrázolják. Valahogy az emberi arcát eddig sehogysem kapta meg az utókortól. 

Az Alföld irodalmi folyóirat 2000/3. számában olvasom Tábor Ádám: A goethenyár című versét. Ebben a költő egy teljesen újfajta Goethe-értelmezést kínál nekünk, Olvasóknak. Goethe ebben a beállításban panteista romantikus. És ezt a romantikus, természetszerető lelkületet a költő, Tábor Ádám is átveszi. Ez az ő sajátos, egyedi és megismételhetetlen Goethe-élménye. Akik érdeklődnek a német irodalom, vagy a 18-19. századi európi irodalom iránt, azoknak feltétlen ajánljuk olvasásra a verset, akik pedig más irodalmi érdeklődéssel bírnak, azoknak meg azért, mert a vers jó. 

Amúgy sok költő, író szerette a természetet, szeretett nagyokat kirándulni, csavarogni, valahogy mégsem jelennek meg ezek a élmények műveikben. Egy bizonys mennyiségű tájvers elolvasása után elég nehéz bármit is mondani a természetről. A 21.századi Olvasó legfeljebb természet és ember kapcsolatárl tudna sokat mesélni. Ezek a mesék azonban inkább felnőtteknek szóló mesék volnának, és nwem éppen vidáman végződnének. 
Goethe korában még voltak érintetlen erdők.