Tandori Dezső vidám, ám nagyon komoly ars-poeticája

 Jómagam nem tartoztam/tartozok Tandori Dezső(1938-2019) feltétlen rajongói közé- szerintem túl sokat írt- ugyanakkor volt valami az egyéniségében, pontosabban: írásainak egyéniségében, ami elbűvölte az Olvasót. Ennek a derék költőnek írónak és médiaszemélyiségnek volt humora, volt, méghozzá olyan igazi.Volt a humorának bukéja. Erről tanúskodik Emberünk című verse is, mely az Alföld folyóirat 2010/2. számában, annak is 33-34. oldalán jelent meg. Mellesleg, nem értem, miért kell a címlapon tipográfiailag kisbetűvel írni, hogy alföld, de sebaj, ettől a folyóirat még nagyszerű. Is tud lenni. 

Semmi jele annak, hogy ez itt egy ars poetica lenne. Úgy indul a mű, hogy egy pí tetején ott egy o betű, majd,hogy mindenki értse, Tandori odaírja, hogy ez egy ember. Emberünk. 
Aztán elénk tárul mű számomra  legkedvesebb része. Tandori költői köszönetnyilvánítással kezdi az ars poeticáját. Megköszöni minden folyóiratnak, hogy lehozták a verseit. Azért valljuk be: a magyar költészetben nem így szoktak kezdeni egy önvallomást. Ez az anti-egoizmus méginkább növeli az irányomból Tandori felé áradó olvasói és emberi rokonszenvet ( de azt az állításomat azért fenntartom, hogy túl sokat írt. A kevesebb kevesebb lett volna). 
A 3.részben Dezső tudatja velünk, kései utódokkal, hogy számára az írás segítség. Van egy problémája, ír valamit róla, vagy épp az ellenkezőjéről ,és az neki segít. Segített, eddig sokat. De most már, hogy itt a Tandori-öregkor, már ez a szitu nem olyan egyértelmű.
Először nem értettem, eme magvas gondolatok mellé miért kell Rilke tekintélyét is felhasználni, aztán, csak aztán, harmadik olvasásra esett le. Erre mondják, hogy a jó költő még halála után is rejtély.
 
A tulajdonképpeni ars poetica a vers 5.részében lelhető fel. Aki túlteszi magát a bekezdés nélküli szövegektől való idegenségén ( most mondom: azért jobb, mint egy tévéreklám), akár már egy olvasás után kihámozhatja, hogy Tandori szerint a vers lényege az, hogy soha nem tudja elérni a kiinduló állapotot, azaz- én legalábbis így értelmezem- soha nem arról szól a vers, amiről a költő akarta. Kicsit ez így hétköznapian profán,mármint az, ahogy én mondom, dehát Petőfit is leegyszerűsítik, amikor azt mondják, hogy a Nemzeti dal forradalmi vers. Csak másoknak szabad?
Jó olvasni ezt a költői hitvallást. Többször is. A magyar kulturális média nem kényeztet el bennünket effélével. Aztán, hogy egy vers eléri-e a kiinduló állapotát, arról még lehet elmélkedni sokat. De jobb, ha ábrándozás az élet helyett olvasunk. Egyéb-ként az olvasás sem éri el soha a kiinduló állapotot. Főként, ha még meg sem zavarnak közben.