Pszichológia és irodalom, avagy a gyász feldolgozása egy novellában

 Olykor sokkal több és jobb pszichológiát lehet tanulni irodalmi alkotásokból, mint lélektani szakkönyvekből- én legalábbis így vagyok vele. Elolvastam Schillinger Gyöngyvér: Április huszonegy című novelláját az Alföld folyóirat 2021/2. számában (25-28.oldal), és sok mindent megértettem a gyász feldolgozásáról- amit addig is sejtettem, csak valahogy homályosan, alaktalanul gomolygott bennem.Schillinger Gyöngyvér kisepikai műve megtanított arra, hogy legalább magam előtt kimondjam ezeket az érzéseket, gondolatokat.

A novella hőse, az egyes szám első személyű elbeszélő egy barátja apjának kínos jelenetekkel tarkított temetésén vesz részt- eközben pedig újra átéli saját, édesapja elvesztése felett érzett gyászát. A két gyász, a két elvesztés-érzés összekeveredik. 
Amit tanultam ebből a nagyon értékes műből:
1.A gyász nem múlik el, nincs olyan, hogy vége, ez nem film, nem sportverseny.
2. Az ember csak rosszat tesz magának azzal, ha erőlteti a túllépést. Minden folyónak megvan a maga apálya, dagálya, árvize. Aztán pedig újbóli apálya.
3. Van az európai emberiség életében valamiféle kollektív gyász, valami kollektív hiányérzet. Ezért aztán,ha részt veszünk egy temetésen, saját veszteségeink mindig feltörnek, mint szunnyadó vulkán mélyéről a láva. Ugyanez az érzés, amikor a sajtóban-médiában olvassuk-látjuk-halljuk valamely általunk kedvelt, ismert személyiség halálát. Feltör a saját, szuverén veszteségünk. 

Gratulálni szeretnék Schillinger Gyöngyvérnek remek novellájához. Az Alföld folyóirat pedig személyes kedvenceim egyike, hajrá!