Ferenczy Béni nem szerette a monumentális emlékműveket

 Az Új Írás című folyóirat 1975/7.száma közli Ferenczy Béninek,a magyar szobrászat és éremművészet mindmáig legnagyobb alakjának Monumentalitás és méret című írását,pontosabban:esszéjét.

Ferenczy felidézi Robert Musil osztrák író egyik írását,melyben A tulajdonságok nélküli ember című világsikerű regény szerzője arról ír,hogy Európa nagyvárosaiban nagyon sok a monumentális,ronda emlékmű. Sokszor London vagy Párizs lakói sem tudják,ki mivel érdemelte ki,hogy egy akademikus stílusú szobrász többméteres szobrot szentel neki. Ferenczy szerint-aki alig titkoltan egyetért Musillal- a jó emlékmű emberléptékű. Amit a köznyelvben monumentalitásnak hívunk,az pont a tárgy elszakítása az embertől,a valóságtól. Szerző hosszasan elemzi Michelangelo híres Dávid szobrát. Az itáliai reneszánsz zsenije trükközött a perspektívával:minél közelebb megyünk,annál kisebbnek látszik a szobor. Firenze városi tanácsa teljesen dilettáns módon,egy városhoz közeli mezőn állíttatta fel a szobrot,ezáltal arányait vesztette,eltörpült.

Az igazi monumentalitás Ferenczy szerint nem a méretben,hanem a művészi megformálásban rejlik. A monumentalitás az istent kereső és fellelő ember sajátja. És a magyar szobrászat legendája ezt szó szerint értette. És leírta,at Új Írás pedig megjelentette 1975-ben,igaz,csak a legendás művész halála után. Mi,21.századi olvasók pedig elgondolkodhatunk mai városaink mai emlékművein.