Surda,a gyermekkori emlék

 Kezembe került a Népszava 2020.szeptember 11-i száma. Ebben egy kis rövid hír adja az olvasók tudtára,hogy elhunyt Ljubisa Samardzic szerb színész-ahogy mi,magyarok a Forró szél című,egykori jugoszláv vígjátéksorozatból ismerhettük,Borivoje Surdilovic,azaz becenevén:Surda. A hírben persze,az is szerepel,hogy 1967-ben nagydíjas alakítást prezentált a velencei filmfesztivál zsűrijének,de ez most legfeljebb a tiszteletet növeli. A bánatot nem enyhíti. Elment Surda. Elment egy gyermekkori emlék.

Jómagam még nagyon kicsi fiú voltam a magyarországi ősbemutató idején,de aztán,az ismétlésekkel együtt nőttem,idősödtem,egyre többet felfogtam ebből a sorozatból. Surda volt az a fickó,aki nem túl okos,nem túl szorgalmas,ambíciózusnak sem nevezhető,mégis valahogy mindig az ő térfelén pattog a labda. Mindent megúszott,még a nem túl szorult helyzetekből is ügyesen kivágta magát. Volt menő sapkája,apámtól én is kunyeráltam ilyet. A suliban valahogy nem volt beszédtéma,inkább Détáriéknak örültünk. De azért a Surdát mindenki megnézte. Egyfajta nagyfiúság érzését adta. 

Ebben a mai,21.századi techno-világban,mintha túl sokan pályáznának a Surda-dicsőségre,a Surda-tehetség nélkül. Valahogy az a klasszikus élelmesség,divatos szóval:problémamegoldó képesség kezd kiveszni belőlünk. A jóléti társadalom eltompítja a boldogulás-érzékeket.Úgyhogy kicsit vissza kell nyúlnunk a Surda-mentalitáshoz. Mert ott van bennünk,nem kell nagyon keresni. Csak le kell feküdni a heverőre,bámulni a plafont,és nagy dicsőséges tettekre gondolni. Én tudom,hogy sikerülni fog!