A telefonáló sofőr és a megfelelési kényszer

 Tele vagyunk szabályokkal. Néha előfordul,afféle kis hétköznapi forradalmárként nemet mondanánk mindenre,beülnénk egy piros sportkocsiba,magunkkal vinnénk egy csinos,húszéves lányt,és megnéznénk Nápolyt. Aztán veszünk egy nagy levegőt,fújunk egyet,visszatérünk a hétköznapi élet szolíd,állítólag biztonságot adó taposómalmába. 

Mindez Pór Attila egyik jegyzetéről jutott eszembe (A szabadság vándorai. Nők Lapja,2018/27.,9.oldal). A sztori az,hogy a buszsofőr telefonál,egy hölgyutas ezt zokon veszi,mire a sofőr bepöccen,és közli:akkor megállunk,és addig állunk,amíg a hölgy a buszon van. Pór Attila értelmezésében a sofőrnek van igaza,lerázta magáról "a megfelelési kényszer béklyóját". Azért ezen elgondolkodhatunk. Biztos,hogy nem a biztonságos vezetésért,utastársai épsége miatt aggódó hölgynek van igaza?

A kitűnő jegyzet megírásakor még ismeretlen szó volt a COVID. Mióta világjárvány van, megszaporodtak a nekünk csupa jót akadó erkölcscsőszök. A minap egy hölgy csinált nagyjelenetet egy pékségben,amikor az alkalmazott az aprópénz visszaadása után nem mosott kezet,merthogy a pénzen is megtapadhat a vírus... Vannak ilyen emberek. Ítélkezők,figyelik,mások hogyan tartják be vagy szegik meg a szabályokat.Ettől érzik magukat egész embernek. Az ítélkezés pótolja azt az űrt,ami valamilyen veszteség miatt a szívben keletkezett. Hajdanában egyik idős rokonom folyton megjegyzéseket tett a szomszédok illetve az utcában lakók kertjeire. Az sem zavarta,ha a tulaj éppen a kertben dolgozott.Meghallotta?Nem baj,kit érdekel! Neki az volt a lényeg,hogy elmondta a véleményét. 

Sajnálom ezeket az embereket. A Nők Lapjában megjelent cikkben viszont egy speciális helyzet állt elő,ugyanis a sofőr a többi,vétlen utast büntette azzal,hogy megállt és ultimátumot adott a hölgynek. Nem büntethetsz valakit a más hibájáért. Úgy kellett volna a sofőrnek elmondania az álláspontját,hogy közben halad. Mert a busz,az busz. A busznak,kérem,mennie kell. Még ebben a furcsa világban is.