Érzelmi nevelés a magyar iskolákban.A semminél több...

 Magyarországon az iskola jellegéből adódóan intellektuális, vagy ahogy a pszichológusok mondják: a kognitív képességeket erősíti. Nincs is olyan tárgy sem alapfokon, sem középfokon, mely a tanulók szívét, empátiáját erősíti. A humán tárgyak illetve a művészeti órák keretein belül lehetne kicsit nyitni a szív felé, de ott sem történik ez meg.
Persze, az érzelmi nevelés háttérbe szorulása mögött oktatáspolitikai félelmek, aggodalmak is meghúzódnak: mi van, ha ez a bizonyos érzelmi nevelés nem megfelelő kezekbe kerül, mint ahogy volt is már példa ilyesmire...Aztán ott van a szakemberhiány( iskolapszichológusok számának katasztrofálisan alacsony volta), no meg a szülők sok esetben túlzott továbbtanulás-centrikus szemlélete: az a lényeg, hogy a gyereket vegyék fel egyetemre, a többi nem számít. Pedig hát a középiskolás korban érzelmileg leginkább instabilak a fiatalok, pontosan ekkor kellene nagyobb hangsúlyt fektetni az érzelmi nevelésre.

Mindez egy tanulmány olvasásakor jutott eszembe. Szerzők:Zsolnai Anikó, Rácz Anna, Rácz Kata. Cím:Szociális és érzelmi tanulás az iskolában. Iskolakultúra, 2015/10.59-68.o.
Szerzők holland, angol és finn példákat hoznak fel arra, hogy mennyire előrébb tart ezekben az országokban az érzelmi nevelés. Ismertetik a SEL és SEAL programokat, anélkül azonban, hogy írnának arról,milyen visszhangot váltottak ki a tanárok, diákok és sülők körében ezen programok. Pedig igazán ez lenne érdekes. Jó dolog az, hogy a gyermeket empátiára nevelik, foglalkoznak szexualitásával, beszélgetnek a családról, a függőségekről, a dühről, de mit szólnak ehhez a diákok? Végre egy óra, ahol nem lehet bukni, vagy végre egy óra, ahol azzal is foglalkoznak, ami igazán lényeges? 

Magyarországon a gyermekek 40 százaléka vagy szegény vagy csonka családban él vagy valamilyen függőségben szenved, vagy ezen tényezők kombinációja határozza meg életét. Ha elkezdenek nálunk egy központilag irányított érzelmi nevelési programot, ebből kell kiindulni. Rengeteg a " mítosz-család", ahol a gyerek olyan keveset látja apukát, hogy mítikus lénnyé válik számára. Szóval, volna itt probléma elég. Talán az egységes akarat hiányzik.Talán túl nagy a szemérmesség, az emberek ( már a fiatalok sem) nem akarnak beszélni bizonyos dolgokról. De lehet még sok más oka is annak, hogy nálunk az érzelmi nevelés háttérbe szorult. 
Csak az baj, hogy ehelyett a média és sajtó által közvetített, sokszor felületes "érzelmek" és értékek kerülnek előtérbe, főképp-de nem kizárólag- a fiatalabb korosztály esetében. Ez pedig nagy baj. 

Amúgy a tanulmány kitűnő.