Ellenfény, 2009/12.- újra, ugyanarról
Az Ellenfény kortárs tánc- és színházművészetről szóló folyóirat. Érdemesebb a régi számokat is fellapozni, sokat megtudhatunk a magyar színház, mint olyan, azonkívül színészeink, táncosaink hajdani szerepiről, és azok kritikai visszhangjáról.
A 2009/12. szám alcíme: Színház a jövőnek. Nem gyermekelőadások kritikáit olvashatjuk, inkább fordítva: az a kérdés, hogyan nőnek bele fiataljaink a felnőtt színházi kultúrába.
Ebből a szempontból legérdekesebb Harmat György alapos kritikai írása, melyben Vidovszky György gyermektrilógiáját elemzi. Az egyes darabok: A Pál utcai fiúk, Legyek ura, Iskola a határon. A kritikusnak leginkább az utóbbi nyerte el tetszését, bár nem fukarkodik dicsérő jelzőkkel a két első darabbal kapcsolatban sem. Mégis, Harmat György kritikai írásáról azt mondhatjuk, hogy a magyar színbírálat legszebb napjait idézi. Miért is:
- mert szakmai: arra törekszik, hogy a befogadó számára első pillantásra talán nem oly feltűnő elemeket megmutassa.
- nem intimpistáskodik: jóval túllép a manapság oly divatos bulvárstíluson és - szemléleten
- nem osztja az észt, pontosan tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz manapság egyáltalán létrehozni egy színházi előadást.
Edward Bond jeles kortárs drámaíró. Azt azonban, hogy legnagyobb lenne, még vitatja a tudomány, a közönség és a kritika. Talán nem is szabadna ilyesmit élő személyről leírni. Esszéje, melyet az Ellenfény gyakorlatilag kiemelt anyagként közöl, nem éri el a magyar esszéirodalom átlagos alkotásainak színvonalát sem. Cs.Szabó forogna a sírjában.
Ladányi Andrea táncszínházi Csongoráról ketten is írnak, ez alapesetben jó, az Olvasó több nézőpontot is összevethet. A szövegeken azonban érezni, hogy meghúzottak, a Szerkesztő tolla intenzíven működött. Van értelme több oldalas kritikát- egyáltalán: bármilyen művészetről szóló bármilyen írást- zanzásítani, pusztán azért, hogy elmondhassuk: kettőt is olvastunk? Szerintem nincs. Ésszerűbb lett volna az egyik számban az egyik írást leközölni teljes terjedelmében, aztán a következő számban a másikat. Talán ez az eljárás közelebb hozta volna a nézőkhöz az előadást is.
Van valami " szent" ebben az Ellenfényben. Bármilyen kisebb hibákat is talál az ember egy-egy adott szövegrészben, a színházművészet, mint olyan, mintha ünnepelne. Mintha azt ünnepelné: jé, akad még hely a világon, ahol komoly emberek komolyan vesznek bennünket. És ez jó, nagyon jó.
A 2009/12. szám alcíme: Színház a jövőnek. Nem gyermekelőadások kritikáit olvashatjuk, inkább fordítva: az a kérdés, hogyan nőnek bele fiataljaink a felnőtt színházi kultúrába.
Ebből a szempontból legérdekesebb Harmat György alapos kritikai írása, melyben Vidovszky György gyermektrilógiáját elemzi. Az egyes darabok: A Pál utcai fiúk, Legyek ura, Iskola a határon. A kritikusnak leginkább az utóbbi nyerte el tetszését, bár nem fukarkodik dicsérő jelzőkkel a két első darabbal kapcsolatban sem. Mégis, Harmat György kritikai írásáról azt mondhatjuk, hogy a magyar színbírálat legszebb napjait idézi. Miért is:
- mert szakmai: arra törekszik, hogy a befogadó számára első pillantásra talán nem oly feltűnő elemeket megmutassa.
- nem intimpistáskodik: jóval túllép a manapság oly divatos bulvárstíluson és - szemléleten
- nem osztja az észt, pontosan tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz manapság egyáltalán létrehozni egy színházi előadást.
Edward Bond jeles kortárs drámaíró. Azt azonban, hogy legnagyobb lenne, még vitatja a tudomány, a közönség és a kritika. Talán nem is szabadna ilyesmit élő személyről leírni. Esszéje, melyet az Ellenfény gyakorlatilag kiemelt anyagként közöl, nem éri el a magyar esszéirodalom átlagos alkotásainak színvonalát sem. Cs.Szabó forogna a sírjában.
Ladányi Andrea táncszínházi Csongoráról ketten is írnak, ez alapesetben jó, az Olvasó több nézőpontot is összevethet. A szövegeken azonban érezni, hogy meghúzottak, a Szerkesztő tolla intenzíven működött. Van értelme több oldalas kritikát- egyáltalán: bármilyen művészetről szóló bármilyen írást- zanzásítani, pusztán azért, hogy elmondhassuk: kettőt is olvastunk? Szerintem nincs. Ésszerűbb lett volna az egyik számban az egyik írást leközölni teljes terjedelmében, aztán a következő számban a másikat. Talán ez az eljárás közelebb hozta volna a nézőkhöz az előadást is.
Van valami " szent" ebben az Ellenfényben. Bármilyen kisebb hibákat is talál az ember egy-egy adott szövegrészben, a színházművészet, mint olyan, mintha ünnepelne. Mintha azt ünnepelné: jé, akad még hely a világon, ahol komoly emberek komolyan vesznek bennünket. És ez jó, nagyon jó.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése